Olvasósarok

THOMAS MANN

ÚR ÉS KUTYA IDILL

BAUSÁN FELBUKKAN

Ha a szép tavasz nevéhez méltónak mutatkozik, és ha előző nap idejében nyugovóra tértem, s ennélfogva a madarak csivitelése föl tud ébreszteni, szeretek kimenni még reggelizés előtt, kalap nélkül egy félórára a szabadba, a ház előtt húzódó fasorba vagy a távolabbi vidékre is, hogy a friss reggeli levegőből szippantsak néhányat, és mielőtt elragad a munka, részt vegyek egy kevéssé a korai tiszta órák örömeiben. A kapuhoz vivő lépcsőkön kéthangú füttyentést hallatok, mely alaphangból és egy mély kvartból áll, ahogy Schubert befejezetlen szimfóniájának második tétele kezdődik - ez a jeladás körülbelül egy kéttagú nevet kiáltó hívogatással egyértékű. Már a következő pillanatban, miközben továbbhaladok a kertajtó felé, a távolból előbb alig hallhatóan, majd gyorsan közeledve s egyre kivehetőbben finom csilingelés hangzik föl, mint amikor egy adóérem egy nyakörv fémveretéhez ütődik; és ha megfordulok, látom, amint Bausán vágtatva fordul be a ház hátulsó sarkán, és egyenesen felém rohan, mintha föl akarna borítani. Alsó ajkát kissé elhúzza erőlködésében, úgyhogy alsó állkapcsának két-három elülső foga kilátszik, és pompás fehérséggel villog a reggeli napvilágban.

Házából jön, mely ott áll hátul az oszlopokon nyugvó veranda alatt, és amelyben, amíg kéttagú füttyentésem viharos élénkségre nem indította, a változatosan töltött éj után rövid reggeli szendergésében hevert. A kutyaház durva anyagú függönnyel van fölszerelve és szalmával kibélelve, ez az oka, hogy egy-két szalmaszál Bausán fekvéstől borzas szőréhez tapad, vagy éppen lábujjai közé szorul: s ez a látvány engem mindig az öreg Moor grófra emlékeztet, ahogyan egy rendkívül akkurátus elképzelésű előadáson láttam, amint két szegény lábának trikós ujjai közt egy-egy szalmaszállal száll alá az éhezés tornyából. Önkéntelenül félreállok a felém száguldó elől, védekező helyzetbe, mert látszólagos szándéka, hogy a lábam közé rohanjon és földöntsön, nagyon meggyőzően hat. Az utolsó pillanatban azonban, közvetlenül az összeütközés előtt, lefékezi magát, és félrekanyarodik, ami egyrészt testi, másrészt szellemi önuralmának bizonyítéka; és most hangtalanul - mert mély és kifejező hangját nagyon takarékosan használja - kerge köszöntőtáncba kezd körülöttem, amely topogásból, teste kígyózó összehúzódásából és mértéktelen farkcsóválásból áll - s ez nem szorítkozik e célra rendelt kifejező tagjára, a farkára, hanem teljes hátsófele egészen a bordákig részt vesz benne -, áll továbbá lökésszerű, pattogó ugrásokból a levegőbe és saját tengelye körüli forgásból - mindezeket a mutatványokat pedig csodálatosképpen szeretné elrejteni tekintetem elől, mert akárhová fordulok, mindig az ellenkező oldalra kerül. Mégis abban a percben, hogy lehajolok, egy ugrással hirtelen mellettem terem, s vállát lábszárcsontomhoz szorítva, szoborként megáll: ferdén hozzám támaszkodva áll, erős talpát földnek feszíti, képét az enyém felé emeli, úgyhogy alulról fölfelé tekint szemembe, s miközben félhangos, jóságos szavakkal megveregetem lapockáját, mozdulatlansága ugyanazt a feszültséget és szenvedélyt árasztja, mint előbbi kergesége.

Rövid szőrű német vizsla Bausán, ha ezt a meghatározást nem vesszük túlságosan szigorúan, hanem egy csipetnyi túlzással értjük; mert tökéletes és minden apró szabálynak megfelelő vizslának tulajdonképp nem nevezhető. Ehhez egyrészt talán kisebb a kelleténél - igen, ezt hangsúlyozni kell, határozottan kisebb, mint általában a vizslák, no meg elülső lábai sem egészen egyenesek, hanem kissé kifelé görbülnek, ami a tiszta tenyészetű ideálnak szintén csak nagyjából felel meg. Némi hajlam a "lebernyegre", azaz arra a nyakon lötyögő ráncos bőrképződésre, ami a kutyáknak olyan méltóságos kifejezést ad, pompásan áll neki; de kérlelhetetlen bírálók ezt is hibaként kifogásolnák, mert vizslánál, úgy hallom, a nyak bőrének simán kell feszülnie. Bausán színezése nagyon szép. Bőre rozsdabarna alapon fekete csíkos. De sok fehér is keveredik belé, a mellén, lábfején és hasán határozottan ez dominál, míg a tömpe orr mintha egészen feketébe volna mártva. Széles feje tetején, valamint hűvös, leffegő fülén is szép, bársonyos mintát alkot a fekete a rozsdabarnával, és külsejének legszebb dísze az a bojt, pamat vagy kunkor, amelybe mellén a fehér szőr összesodródik, és amely régi mellvértek tüskéjéhez hasonlóan egyenesen előremered. Különben szőrének kissé önkényes színpompája is, "szabálytalannak" számít annak szemében, aki a faji törvényeket a személyi értékek fölé helyezi, mert a klasszikus vizsla lehetőleg egyszínű vagy váltakozó színű foltokkal ékes, de nem lehet csíkozott. Legfőbb akadálya pedig Bausán mereven osztályozó besorolásának bizonyos konya szőrzet a szájzugban és orra alsó felén, amelyet nem minden jog nélkül bajusznak vagy pofaszakállnak is lehetne ítélni, és amely, alaposabban szemügyre véve, többé-kevésbé a pincsi vagy snaucer típusára emlékeztet.

De vizsla ide, pincsi oda, Bausán szép és derék állat mindenképp, amint ott áll feszesen térdemhez támaszkodva, és mélységes odaadással fölnéz rám! Kivált a szeme szép, szelíd és okos, ha talán kissé üvegesen dülledt is. Írisze rozsdabarna - olyan, mint a szőre; de tulajdonképpen csupán keskeny karika, a tükrös, fekete pupilla hatalmas kitágulása folytán, és másfelől színe a szem fehérjébe olvad, mintegy úszva benne. A fej kifejezése az értelmes megbízhatóság kifejezése, erkölcsi lényének férfiasságát hirdeti, amit testalkata fizikai téren is megerősít: a domború mellkas, amelynek simán és rugalmasan feszülő bőre alatt a bordák erősen kirajzolódnak, a behúzott horpasz, az idegesen erezett láb, a kemény és jó formájú lábfej - mindez derekasságról és férfias erényről beszél, paraszti vadászvérről, mert a vadászó és vizslató természet Bausán fölépítésében mindenekelőtt való, igazi vizslakutya, az én véleményem szerint, jóllehet bizonyosan nem gőgös beltenyésztés eredményeképp jött a világra; és éppen ez lehet a különben meglehetősen zavaros és hiányos logikájú szavak értelme is, amelyeket hozzá intézek, miközben megveregetem lapockáját.

Ott áll és néz, hanglejtésemre figyel, melyet átitat léte határozott méltánylásának akcentusa, s ezt megszólításomban érvényre is juttatom. És hirtelen, fejét előrelökve és száját gyorsan kinyitva-becsukva, arcom felé kap, mintha le akarná harapni az orrom, s ez a némajáték, amely nyilván felelet a szavaimra, rendesen arra késztet, hogy nevetve hátrahőköljek, amit Bausán előre tud. Mintegy csókvetés ez, félig gyengédségből, félig ingerkedésből, olyan testgyakorlat, amely kiskorától szokása, holott elődeinél sohasem figyeltem meg. Különben nyomban farkcsóválással, rövid hajlongással és zavartan vidám arccal kér bocsánatot a bizalmaskodásért. És ezután a kerti kapun át a szabadba lépünk.

A tengeréhez hasonló zúgás vesz körül bennünket: mert házam csaknem a folyó partján van, s a gyors, rohanó és lapos parti lejtőn habzó folyótól csupán a jegenyefasor, ráccsal körülvett, fiatal juharral beültetett rétsáv és egy emelkedettebb út választja el, melyet hatalmas rezgő nyárfák szegélyeznek, fűzfaszerűen nőtt bizarr óriások, melyeknek fehér, termékenyítő gyapja június elején az egész környéket behavazza. Följebb a folyón, a város irányában, hidászok gyakorolják a hajóépítést. Ide hangzanak nehéz, csizmás lépteik a deszkákon és a parancsnokok kiáltásai. A túlsó partról pedig az ipar zaja ér ide, mert ott, egy darabon házamtól lefelé, korszerűen kiterjesztett működési területen mozdonygyár van, melynek magas csarnokablakai egész éjszaka izzanak a sötétségen át. Szépen fényezett új gépek járják ott ide-oda próbaútjukat; néha egy gőzsíp hallatja sivító fejhangját, időről időre bizonytalan eredetű tompa dübörgés reszketteti meg a levegőt, és számos gyárkéményből ömlik a füst, amelyet azonban a kedvező szél tovaűz a túlparti erdők fölött, és amely egyáltalában csak nehezen húzódik át a folyón. Így keverednek e táj külvárosi-félfalusi magánosságában az önmagába merülő természet hangjai az emberi serénykedés zajaival, s mindenek fölött ott lebeg a reggeli óra csillogó szemű frissessége.

A törvény szerint fél nyolc van, amikor így kisétálok, valójában tehát fél hét. Hátratett karral megyek a gyengéd napvilágban a jegenyék hosszú árnyékával csíkozott fasoron végig, a folyót nem látom innét, de hallom széles, egyenletes hömpölygését; halk suttogás kél a fák között, a dalos madarak átható csipogása, fuvolázása, csicsergése és jajongó trillái töltik be a levegőt, a nedveskék ég alatt keleti irányból halkan dagadó és apadó búgással egy repülőgép úszik föld és víz fölött, szabad pályáján merev gépmadár, és Bausán szép, elnyúló ugrásokkal gyönyörködteti szemem a bal felőli gyepcsík korlátja fölött ki és be. Csakugyan azért ugrik, mert tudja, hogy gyönyörködtet vele; többször is biztattam erre kiáltásokkal és a kerítést ütögetve, és megdicsértem, ha teljesítette kívánságomat; és most is csaknem minden szökkenés után odajön, hogy elmondjam, milyen bátran és elegánsan ugrik, mire még arcomhoz is fölpattan, és elhárító karomat bepiszkolja orra nedvességével. Ezenkívül azonban ezeket a gyakorlatokat gimnasztikus reggeli tisztálkodásként is végzi, mert borzasra feküdt szőrzetét ezzel a tornászással simítja le, és az öreg Moor rátapadt szalmaszálait ily módon hagyogatja el.

Jó ez a reggeli séta, az értelem megújul, a lélek megtisztul az éj gyógyító fürdője és hosszú Léthé-itala után. Erősödő bizalommal nézel elébe az előtted álló napnak, de jólesőn húzódozol is megkezdeni, egy rendkívüli, igénybe nem vett és gond nélküli órának ura álom és nappal között, amelyet erkölcsös életedért kaptál jutalmul. Egy szilárd, egyszerű, bonyodalom nélküli és szemlélődőn befelé fordult élet illúziója ringat el, az az illúzió, hogy egészen a magadé vagy; mert az ember szereti pillanatnyi állapotát, akár derűs, akár dúlt, akár békés, akár szenvedélyes, igazi, voltaképpeni és állandó életformájának tartani, és kiváltképp minden boldog "ex tempore"[17] pillanatát képzeletben azonnal szép szabállyá és törhetetlen megszokássá emelni, holott valójában arra van ítélve, hogy jóformán kapásból és erkölcsi értelemben egyik napról a másikra éljen. Most is, miközben a reggeli levegőt szívod, hiszel szabadságodban és tisztaságodban, holott tudnod kellene, és alapjában tudod is, hogy a világ kivetette rád hálóját, amelyben meg akar fogni, és hogy holnap valószínűleg ismét kilenc óráig fogsz feküdni az ágyban, ahová a lelkes szórakozástól fölhevülten s elködösödve két óra tájban kerültél. Lehet, hogy így van. De ma a józanság és koránkelés embere vagy, igazi gazdája annak a vadászkölyöknek, aki éppen most ugrik át megint a rácson örömében, hogy ma vele és nem amott hátul a világgal akarsz élni.

Körülbelül öt percig megyünk a fasorban, odáig, ahol megszűnik a fasor lenni, és durva kavicssivatagként követi tovább a folyó futását; ezt is magunk mögött hagyjuk, és befordulunk egy széles és a fasorhoz hasonlóan kerékpárúttal szegett, de még kiépítetlen, finomabb kavicsozású útra, ez pedig jobbra, alacsonyan fekvő erdőparcellák között visz a lejtő felé, amely partvidékünket, Bausán életterét, kelet felől határolja. Azután áthaladunk egy másik, erdő s mező között nyíltan húzódó, szintén csak jövendőbeli úton, amely föntebb, a villamosmegálló felé, zárt sorú bérházakkal van beépítve; és egy meredek kavicsos út egy szép, fürdőparkszerű völgybe visz, amely azonban néptelen, mint ebben az órában az egész táj, s amelynek kanyargó s több helyen körönddé, csinos gyermekjátszóhellyé táguló útjait padok és tágas gyepágyak szegélyezik, ezeken pedig öreg, szép formájú fák állnak, mélyen lehajló koronával, úgyhogy a gyep fölött csak egy kicsiny darab látszik törzsükből: szilfák, bükkök, hársak és ezüstös füzek parkszerű csoportokban. Gyönyörködöm a gondozott kertben, melyben akkor sem sétálhatnék zavartalanabbul, ha az enyém volna. Semmi sem hiányzik innét. A kavicsos ösvények, melyek a környező gyepes lejtőkön lefelé futnak, még cementezett csatornákkal is el vannak látva. És a zöld fák között mély és derűs kilátás nyílik, melyet a távolban a kétoldalról letekintő villák egyike zár le architektúrájával.

Egy darabig itt sétálgatok az utakon, miközben Bausán, megrészegedve a tér örömétől, centrifugálisan oldalt döntött testtel, hancúrozva nyargal keresztül-kasul a gyepen, vagy nagy ugatással, amelyben fölháborodás és élvezet keveredik, üldöz egy madárkát, mely a félelemtől megbűvölten, vagy azért, hogy ingerelje, mindig közvetlen az orra előtt csapkod. Amikor azonban leülök egy padra, nyomban ő is ott terem, és a lábamon foglal helyet. Mert életének törvénye, hogy csak akkor rohan, ha magam is mozgásban vagyok, de amint letelepszem, hasonlóképp nyugalomra vágyik. Nincs semmi felismerhető szükségszerűsége ennek; de Bausán ragaszkodik hozzá.

Különös, meghitt és mulatságos érzés, hogy ott ül a lábamon, amelyet teste lázas melegével itat át. Derű és rokonszenv tölt el, mint csaknem mindig, ha társaságában vagyok. Egészen parasztosan ül, lapockáját kifelé tolva, míg lábfejeit egyenlőtlenül befelé fordítja. Ebben a helyzetben alakja kisebbnek és esetlenebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, és a fehér szőrpamat közben komikusan mered előre a mellén. De a méltóságosan hátraszegett fej és a feszült figyelem, melyet kifejez, kiegyenlíti a szép tartás fogyatékosságait... Csönd van, mert mindketten csöndben vagyunk. A folyó moraja csak tompán hatol idáig. Az apró, titkos moccanások körülöttünk megnőnek, és megragadják a figyelmet: egy gyík gyors zizzenése, egy madárhang, egy vakond ásása a lágy talajban. Bausán füle fölmered, amennyire a leffegő fülek izomzata engedi. Fejét ferdén tartja, hogy hallását élesebbé tegye. És nedves fekete orrának cimpái szüntelenül, érzékeny szimatolással mozognak. Azután leheveredik, de közben nem hagyja oda lábamat. Profilját felém fordítva fekszik, a szfinx ősi, nyugalmas és állati-bálványszerű tartásával, fejét és mellét fölemelve, négy combját testéhez szorítva, lábát párhuzamosan előrenyújtva. Mivel kimelegedett, kinyitja száját, ezáltal arckifejezésének fegyelmezett okossága állatiassá oldódik, szeme pislogva elkeskenyedik; és fehér, egészséges szemfogai közt rózsapiros nyelv caffog elő hosszan.


HOGYAN JUTOTTUNK BAUSÁNHOZ

Egy megnyerőn tömzsi, fekete szemű leányasszony, aki erőteljesen növekvő s ugyancsak fekete szemű lánya segítségével Tölz közelében hegyi vendégfogadót vezet, közvetítette az ismeretséget Bausánnal, s általa szereztük meg. Ennek két éve, s a kutya akkor félesztendős volt. Anasztázia - ez a leányasszony neve - tudta, hogy Percynket, egy skót juhászkutyát és csöndes elmebajban szenvedő arisztokratát, akit előrehaladott korában kínos, csúf bőrbetegség támadott meg, agyon kellett lövetnünk, és azóta nem volt házőrzőnk. Ezért hegyi magasságból telefonon jelentette, hogy kosztban és bizományban tart egy kutyát, amelynél jobbat nem is kívánhatunk, és amely bármikor megtekinthető.

Így hát, mivel a gyerekek sürgettek, és a felnőttek kíváncsisága alig maradt az övék mögött, már a következő délután fölkapaszkodtunk Anasztáziához a hegyre, és a bérlőnőt ott találtuk meleg és tápláló gőzökkel telt tágas konyhájában, ahol csupasz, kerek alsókarral s födetlen nyakkal, pipacspiros, nedves ábrázattal főzte a vacsorát vendégeinek, miközben leánya, nyugodt szorgoskodással járva-kelve, kezére adta a szükségeseket. Barátságosan üdvözöltek bennünket; dicsérő elismerésben részesültünk, hogy a dolgot nem halogattuk soká, és hogy ilyen hamar fölkerekedtünk. Érdeklődve körülnéztünk, s Rézi, a leány, a konyhaasztalhoz vezetett bennünket, ahol is kezét térdére támasztotta, és néhány hízelgőn bátorító szót intézett az asztal alá. Mert ócska madzaggal az asztallábhoz kötözve valaki állt ott, akit eddig a helyiség félhomályában nem vettünk észre, s akinek megpillantására senki sem fojthatta volna vissza szánakozó nevetését.

Ő állt ott hosszú, roggyanó lábán, négy lábfejét egymáshoz húzva, farkát hátsó combjai közé vetve, görbe háttal, és reszketett. Nyilván félelmében reszketett, de inkább úgy hatott, mintha melegítő hús híján remegne, mert az egész lény puszta csontváz volt, bordák rácsa a hátgerincen, rongy bőrrel behúzva és négy helyen aládúcolva. Fülét hátravetette - olyan helyzet, amely egy kutya képén nyomban kioltja az értelmes vidámság minden fényét, és ezen a különben még egész gyermeki ábrázaton e hatás oly tökéletes volt, hogy nem is fejezett ki mást, csak ostobaságot és nyomorúságot s a buzgó könyörgést elnézésért, és ehhez járult, hogy az, amit ma bajusznak s pofaszakállnak nevezhetnénk, akkor aránylag még sokkal erősebben ki volt fejlődve, és külső megjelenésének egész koldus voltára még a sanyarú bánat árnyát is rávetette.

Mindenki lehajolt, hogy hívogató és vigasztaló szavakkal forduljon e siralmas látvány felé. És a gyerekek sajnálkozó zsivajának közepette Anasztázia a tűzhely mellől megadta a kellő felvilágosítást kosztosának személyére nézve. Egyelőre Lux a neve, és a legjobb szülők gyermeke, mondotta kellemes, komoly hangján. Az anyját maga is ismerte, és az apáról is csak jót hallott. Egy huglfingi gazdaságban született Lux, és tulajdonosai csak bizonyos körülmények miatt kínálják olcsón eladásra, amiért is elhozták hozzá, tekintettel házának nagy forgalmára. Eljöttek kis kocsijukon, és Lux csüggedetlenül futott a hátsó kerekek között, teljes húsz kilométert. Ő pedig mindjárt ránk gondolt, mert tudta, hogy keresünk egy jó kutyát, és majdnem bizonyos benne, hogy Lux meg fog felelni nekünk. Ha így látjuk mi is, valamennyi fél jól jár! Nekünk bizonyára sok örömünk telik majd benne, Lux a maga részéről sem áll tovább egyedül a világban, hanem kényelmes helyet talál, és végül ő, Anasztázia is megnyugodva gondolhat védence sorsára. Ne tévesszen meg bennünket, hogy most ilyen képet vág. Most az idegen környezet miatt zavart, és elvesztette önbizalmát.

Igen, de valószínűleg nem egészen voltak egymáshoz valók.

Dehogynem; mind a kettő kiváló állat volt. A legjobb tulajdonságok rejlenek ivadékukban, azért ő, Anasztázia, kezeskedik. Ezenkívül a kutya nincs elkényeztetve, és igénytelen, ami manapság szintén számít: eddig nem is evett mást, kizárólag csak krumplihéjat. Vigyük egyelőre haza próbára és kötelezettség nélkül. Ha úgy látjuk, hogy nem tudunk fölmelegedni iránta, visszaveszi, és visszafizeti a szerény árat. Ezt bátran mondhatja, és nem fél, hogy szaván fogjuk. Mert ahogy a kutyát ismeri, és bennünket ismer - tehát mindkét felet -, meggyőződése, hogy megszeretjük őt, és nem is gondolunk rá, hogy megváljunk tőle.

Még sok minden hasonlót mondott, nyugodtan, folyékonyan és kellemesen, miközben a tűzhelynél tett-vett, és a lángok néha varázslatszerűen fölcsaptak előtte. Végül maga is odalépett hozzánk, és két kézzel fölnyitotta Lux száját, hogy megmutassa szép, apró fogait, és valami okból rózsás, rovátkolt ínyét is. A szakszerű kérdésre, hogy vajon volt-e már szopornyicája, némi türelmetlenséggel jelentette ki, hogy erre nem tud felelni. És ami a nagyságot illeti, amelyet el fog érni, épp akkora lesz, mint boldogult Percynk, mondta talpraesetten. Még sokat beszéltünk ide-oda, Anasztázia részéről sok meleg biztatás hangzott el, ami a gyermekek kérésében lelt támogatásra, a mi részünkről nagy volt a tanácstalanság, noha félig-meddig már megnyertek bennünket. Végül is rövid gondolkodási időt kértünk, amelyet meg is kaptunk, s azután elgondolkozva ereszkedtünk le a völgybe, benyomásainkat vizsgálgatva és latolgatva.

A gyermekeket természetesen megbabonázta a négylábú istencsapása az asztal alatt, és mi, felnőttek, hiába tettünk úgy, mintha megmosolyognánk gyenge választásukat és kritikátlanságukat: a mi szívünkben is ott volt a tüske, és jól láttuk, hogy nagyon nehezünkre esne a szegény Lux képét kiirtani emlékezetünkből. Mi lesz vele, ha ellökjük magunktól? Milyen kezekbe jut? Egy titokzatos és szörnyű alak nyúlott föl képzeletünkben: a gyepmester, akinek undok hurkától a kert végében tisztes sírban pihenő Percyt a puskaműves néhány lovagi golyója mentette meg. Ha oda akarjuk vetni Luxot a bizonytalan és talán borzalmas sorsnak, akkor nem kellett volna ismeretséget kötni vele, és tanulmányozni bajszos-szakállas gyerekarcát; mivel most már tudunk létezéséről, bizonyos felelősség terhel bennünket, amelyet csak nehezen és erőszakosan háríthatnánk el. Így történt, hogy már a harmadik nap ismét ott kapaszkodtunk az Alpok ama szelíd nyúlványán. A vásárlásra még nem voltunk elszánva. De éreztük, hogy a dolgok állása szerint aligha lesz más a vége.

Anasztázia és leánya ez alkalommal ott ültek a konyhaasztal keskenyebb oldalán egymással szemben, és kávéztak. Közöttük, az asztal előtt a kutya ült, ideiglenes nevén Lux - már akkor is ugyanúgy ült, ahogyan ma szokott, lapockáját parasztosan előretolva, lábfejét befelé fordítva, és nyűtt bőr nyakörve mögött virágcsokor volt, amely kétségkívül ünnepélyes színt adott megjelenésének, és némileg egy vasárnapi kalandot kereső parasztsuhanchoz vagy falusi vőlegényhez tette hasonlóvá. A fiatalabb kisasszony virágozta így föl - maga is népies pruszlikjának díszében - a beköltözés alkalmából új otthonába, amint mondotta. És anya és leánya egybehangzóan állították, hogy bizonyosra vették, hogy visszatérünk Luxunkért, éspedig éppen ma.

Ilyenformán már belépésünkkor lehetetlen és fölösleges volt minden további vita. Anasztázia a maga kellemes módján megköszönte a vételárat, amelyet kezébe számoltunk, s amely tíz márkát tett ki. Világos volt, hogy inkább a mi érdekünket tartotta szem előtt, mint a magáét, amikor megszabta ezt az árat: tudniillik, hogy elképzelésünkben szegény Luxnak határozott és számszerű értéket adjon. Ezt megértettük, és szívesen leróttuk az árat. Luxot eloldozták az asztallábtól, a madzag végét kezembe adták, és a legbarátságosabb jókívánságok és jóslások kísérték kivonulásunkat Anasztázia leányasszony küszöbén keresztül.

Nem volt épp diadalmenet, amelyben új társunkkal a mintegy egyórás utat hazafelé megtettük, ráadásul a vőlegény járás közben csakhamar elveszítette bokrétáját. A szembejövők tekintetéből derűt, de egyben gúnyos becsmérlést is olvastunk ki, amire még inkább megszaporodott az alkalom, amikor utunk a városkán át vitt, mégpedig hosszában. Csakhamar az is kitűnt, hogy Lux valószínűleg már régóta hasmenésben szenved, ami gyakori megállásra kényszerített a városiak között. Ilyenkor védelmezőn körülálltuk belső nyomorúságát, s közben arra gondoltunk, vajon nem szopornyica-e, aminek szomorú jeleit adja - de aggodalmunk fölösleges volt, amint a jövő megmutatta, s egyáltalában kitűnt később, hogy tiszta és szilárd szervezettel van dolgunk, amelyen járványok és betegségek mind a mai napig nem fogtak.

Amint megérkeztünk, előparancsoltuk a szolgálókat, hogy a családi szaporulattal ismeretséget kössenek, és szerény véleményüket is halljuk. Láthatólag készültek rá, hogy megcsodálják; miután azonban szemügyre vették, és olvastak tanácstalan arcunkban, nyers nevetéssel hátat fordítottak a szomorúan pislogó kutyának, és elhárító kézmozdulatokat tettek. Ezáltal megerősödve kételyünkben, hogy vajon megértésre talál-e náluk emberbaráti értelme a váltságdíjnak, amelyet Anasztázia követelt tőlünk, azt mondottuk, a kutyát ajándékba kaptuk, és Luxot a verandára vezettük, hogy tartalmas hulladékokból összeállított étkezési lakomával vendégeljük meg.

Bátortalanságában azonban mindent visszautasított. Megszaglászta a falatokat, amelyeket kínáltunk, de félénken lemondott róluk, képtelen volt bátran hinni benne, hogy sajthéj és csirkeláb neki lehet szánva. Ellenben nem utasította vissza az afrikkal töltött párnát, amelyet kényelmére készítettünk a folyosóra, és maga alá húzott lábbal pihent ott, miközben mi a belső szobákban megtanakodtuk és végérvényesen elhatároztuk, mi legyen a név, melyet a jövőben viselni fog.

Még a következő napon is vonakodott enni, azután egy oly időszak következett, amikor mérték és válogatás nélkül mindent elnyelt, ami szája elé került, míg végül táplálkozás tekintetében megszokta a nyugodt szabályosságot és fontolgató méltóságot. Ezzel nagyjában leírtuk hozzánk idomulásának és polgári megállapodásának folyamatát. Nem akarok sok szót vesztegetni e folyamat részletesen hű festésére. Csupán Bausán átmeneti elvesztése szakította meg egy időre: a gyerekek a kertbe vitték, levették róla a pórázt, hogy némi mozgási szabadságot adjanak neki, és egy őrizetlen pillanatban azon az alacsony résen át, ami a kerítéskapu és a föld között maradt, megszökött. Eltűnése megrökönyödést és fájdalmat keltett, legalábbis az uraság körében, mert a cselédek az ajándék kutya elvesztét csupán félvállról vették, sőt egyáltalán nem is akarták veszteségnek elismerni. A telefon viharosan zengett köztünk és Anasztázia hegyi vendéglője között: mert reméltük, hogy odaszökött. Hiába, ott nem látta senki; és két hosszú nap telt el, míg a leányasszony jelenthette, hogy hírt kapott Huglfingból: másfél órával előbb Lux megjelent szülőházában. Igen, ott volt, ösztönének idealizmusa visszahúzta a krumplihéj világába, és magános futással és viharban újból megtétette vele azt a húszkilométeres utat, amelyet nemrég a kerekek között járt meg. Így egykori tulajdonosainak megint be kellett fogniuk kis kocsijukat, hogy egyelőre Anasztázia kezébe adják Bausánt, és további két nap eltelte után újból fölkerekedtünk, hogy hazahozzuk az eltévelyedettet, akit, mint első ízben az asztallábhoz kötve találtunk ziláltan és meghajszoltan, az országutak sarával telefröcskölve. Valóban, amikor meglátott bennünket, a fölismerés és öröm jeleit tanúsította! De akkor miért hagyott el minket?

Egy idő múlva nyilvánvaló lett, hogy a parasztgazdaságot kiverte már emlékezetéből, de nálunk sem melegedett meg még egészen, úgyhogy lelkében nem ismert urat, és olyan lett, mint forgó levél a szélben. Ez időben séta közben nagyon kellett ügyelni rá, mert hajlamos volt, hogy a gyenge érzelmi köteléket észrevétlenül elszakítsa köztünk s maga közt, s elkóboroljon az erdőkben, ahol magánosan csatangoló életmód mellett bizonyosan visszasüllyedt volna vad őseinek állapotába. Gondoskodásunk megóvta őt ettől a sötét végzettől, megőrizte a fajától évezredek előtt elért magas fejlődési fokon az ember oldalán; és azután egy döntő helyváltoztatás, átköltözésünk a városba vagy kertvárosba, egy csapásra megtette a magáét, hogy végérvényesen ránk legyen utalva, és határozottan belekapcsolódjék háztartásunkba.


TUDÓSÍTÁSOK BAUSÁN ÉLETMÓDJÁRÓL
ÉS JELLEMÉRŐL

Egy Isar-völgyi ember mondta nekem, hogy ez a kutyafaj könnyen terhessé válhat, mindig a gazdájával akar lenni. Így intésben részesültem, hogy ne tekintsem túlságosan személyes eredetűnek a szívós ragaszkodást, amelyet Bausán csakugyan hamarosan tanúsítani kezdett irántam, és ezáltal viszont könnyebb lett, hogy fékezzem azt, és amennyire szükségesnek látszott, elutasítsam. A kutya ősidőkből származó patriarkális ösztönéről van itt szó, amely legalábbis férfiasabb, szabad levegőt kedvelő fajtáit arra készteti, hogy a férfiban, a családfőben lássa és tisztelje az urat, a tűzhely védőjét, a parancsolót, s a maga életének méltóságát a hozzá való alázatos szolgabarátság különös viszonyában lelje föl, a ház többi tagjával szemben pedig sokkal nagyobb függetlenséget őrizzen meg. Ebben a szellemben Bausán is csaknem az első naptól fogva hozzám szegődött, jobbágyian hű szemmel csüggött rajtam, mintha parancsokat kérne, amelyeket én jobban szerettem nem osztogatni, mert csakhamar kiderült, hogy az engedelmeskedés egyáltalán nem a legerősebb oldala, és azzal a látható meggyőződéssel követett nyomon, hogy elválhatatlansága tőlem a természet szent törvénye. Magától értetődő volt, hogy a családi körben senki másénál, csakis az én lábamnál foglalt helyet. Éppoly magától értetődő volt, hogy ha útközben elkülönültem a többiektől, s a magam útját jártam, hozzám csatlakozott, és az én lépteimet követte. Akkor is ragaszkodott társaságomhoz, amikor dolgoztam, és ha a kertajtót zárva találta, vad, ijesztő ugrással a nyitott ablakon, kavicseső kíséretében jött be a szobámba, és mélyen fölsóhajtva íróasztalom alá dobta magát.

De nem lehet annyira kioldani magunkból bizonyos tiszteletet minden eleven lény iránt, hogy akár egy kutyának jelenléte is ne zavarjon, ha egyedül akarunk lenni; és Bausán csakugyan kézzelfoghatóan zavart. Székem mellé lépett, farkát csóválta, sóvár pillantásokkal nézett rám, és csalogatóan topogott. A legkisebb válaszmozdulatnak az volt a következménye, hogy elülső lábával fölkapaszkodott a szék karjára, mellemhez dörgölőzött, csókokat dobva nevettetett meg, azután az asztalon kezdett kutatni, nyilván abban a hitben, hogy ott valami ehetőnek kell lennie, amiért olyan buzgón hajlok föléje, és széles, szőrös vadászmancsaival elmázolta friss írásomat. Erélyes rendreutasítás után lefeküdt és elaludt. De amint elaludt, álmodni kezdett, miközben mind a négy kinyújtott lábával futó mozdulatokat végzett, és valami egyszerre magas és mélyből jövő, szinte hasbeszélésszerű és mintegy túlvilági ugatást hallatott. Hogy ez izgatott és elvonta figyelmemet, nem lehet csodálni, mert először is ijesztő volt, másodszor pedig megmozgatta és nyomasztotta lelkiismeretemet. Ez az álomélet a valóságos loholásnak és rohanásnak nyilvánvalóan csak mesterséges pótlása volt, amellyel ösztönösen kárpótolta magát, mert a velem való együttélés folytán a szabad mozgás boldogsága nem adatott meg neki oly mértékben, amint azt vére és hajlama megkívánta. Ez fájt nekem; de mivel nem lehetett változtatni rajta, magasabb érdekek azt parancsolták, hogy rázzam le magamról a nyugtalanságot, arra hivatkozva önmagam előtt, hogy rossz időben a kutya sok piszkot hord a szobába, és ezenfelül karmaival széttépi a szőnyegeket.

Így a tartózkodás a ház lakóhelyiségeiben és a velem való együttlét, ameddig a házban voltam, ha nem is éppen kivétel nélkül, de alapjában eltiltatott; és ő gyorsan megértette a tilalmat, s beletörődött a természetellenesbe, ha ez volt az úrnak és parancsolónak kifürkészhetetlen akarata. A távollét tőlem, amely gyakran, különösen télen, a nap nagy részére szólt, csupán távollét volt, s nem valóságos elválás és megszűnése a kapcsolatnak. Nincs mellettem, az én parancsomra, de éppen ez csupán egy parancs végrehajtása, negatív mellettem levés, és Bausánnak valamilyen önálló életéről, amelyet ez idő alatt nélkülem folytatott, nem lehet beszélni. Szobám üvegajtaján át jól látom, amint a kis kerti gyepágyon a ház előtt öregbácsis, ügyetlenül mókás módon részt vesz a gyermekek játékaiban. De közben állandóan odajön az ajtóhoz, s mivel a belső tüllfüggönyön át nem láthat engem, szimatol a résnél, hogy jelenlétemről megbizonyosodjék, aztán hátat fordítva a szobának, őrködve a lépcsőre ül. Jól látom asztalomtól is, amint elgondolkodó bakarászással üget fönn a magasban fekvő úton, a vén nyárfák között; de az ilyen séta csupán bágyadt időűzés, büszkeség, boldogság és életöröm nélkül, és teljesen elképzelhetetlen, hogy Bausán saját szakállára például a pompás vadászörömöknek adná át magát, holott senki sem akadályozná benne, és jelenlétem, amint ki fog tűnni, nem feltétlenül szükséges hozzá.

Élete akkor kezdődik, ha én is sétálni megyek - és ah, gyakran még akkor sem kezdődik! Mert amikor elhagyom a házat, még kérdés, vajon jobbra fordulok-e, végig a fasoron, oda, ahol a szabadba és vadászterületünk magánosságába visz az út, vagy balra, a villamosmegálló felé, hogy a városba menjek - és csak az első esetben van értelme Bausán számára annak, hogy elkísérjen. Kezdetben akkor is hozzám szegődött, amikor a nagyvilágot választottam, csodálkozással vette észre az elénk dübörgő kocsit, és félénkségét erővel legyőzve, vak és hű ugrással követett a peronra, az emberek közé. De a nyilvános megbotránkozás vihara ismét leseperte őt, így hát rá kellett szánnia magát, hogy futva kísér a zúgó jármű mellett, amely oly kevéssé hasonlít a kordéhoz, aminek kerekei között ügetett egykoron. Derekasan tartotta az iramot, ameddig kellett, és tüdejének ereje nehezen hagyta volna cserben. De a parasztház fiát megzavarta a város zsivaja; az emberek lába közé botlott, idegen kutyák estek neki, vad illatok még sohasem tapasztalt viharzása izgatta és zaklatta föl érzékeit, sarkok bűvölték meg ellenállhatatlanul, melyeket régi kalandok eszenciái itattak át, elmaradt, aztán megint utolérte a villamost, de amelyikhez csatlakozott, nem az igazi volt, hanem csak tökéletesen hasonló hozzá; Bausán vakon futott tovább a hamis irányba, egyre mélyebben tévedt a zűrös idegenségbe, s kiéhezve és lesántulva csak két nap múlva talált vissza az utolsó folyóparti ház békességébe, ahová közben az úr is elég bölcs volt megtérni.

Kétszer-háromszor ismétlődött ez; azután Bausán végképp lemondott róla, hogy bal felé elkísérjen. Amint kilépek az ajtón, nyomban fölismeri, hová igyekszem, a vadászterületre vagy a nagyvilágba. Fölugrik a lábtörlőről, amelyen a védelmező kapubolt alatt kimenetelemet várta. Fölugrik, és abban a pillanatban átlátja, hová irányulnak szándékaim; elárulja ruházatom, a bot, amely kezemben van, nyilván arckifejezésem és tartásom is, a pillantás, amely hidegen és elfoglaltan suhan át rajta, vagy hívón fordul felé. Mindig megért. Hanyatt-homlok rohan le a lépcsőkön, és néma elragadtatással, viháncolva táncol előttem a kapuig, ha séta biztat; de sunyítva veti hátra fülét, tekintete kialszik, mintegy hamuba és szomorúságba hull, ha nincs remény s szeme megtelik a félénk elítéltség kifejezésével, amelyet a szerencsétlenség gyújt ember és állat pillantásában.

Néha el sem tudja hinni, amit tud és lát, hogy ez alkalommal mindennek vége, és gondolni sem lehet vadászatra. Vágyakozása túlságosan heves volt, tehát szemet huny a jelek előtt, nem akarja észrevenni a városi botot, személyem polgárias kiöltözöttségét. Velem nyomakszik a kapun át, kinn bolondul pörög, próbál jobbra csábítani, miközben vágtatni kezd ebben az irányban, fejét felém fordítja, és kényszeríti magát, hogy ne lássa a végzetes "nem"-et, mellyel erőfeszítéseit viszonzom. Ha csakugyan bal felé indulok, visszajön, elkísér a kerítés mentén, mélyről fújtatva és apró, kusza, szűkölő hangokat adva, amelyeket belső feszültsége lök ki, s kezdi átugrálni a szomszédos városi park rácsát, noha a rács elég magas, és a levegőben egy nyögés árulja el félelmét, hogy megsebzi magát. Kétségbeesett, a tényeket tagadó vidámsággal ugrál, azért is, hogy megvesztegessen, hogy ügyességével megnyerjen. Mert még sincs egészen kizárva, minden valószínűtlensége mellett még sincs egészen és teljességgel kizárva az, hogy a park végén elhagyom a város felé vivő utat, újból balra fordulok, és némi kerülővel, tudniillik útba ejtve a levélszekrényt, ha föl akarom adni postámat, a szabadba viszem őt. Ez előfordulhat, noha ritkán fordul elő, és ha ez a reménység is szétfoszlott, Bausán leül, és utamra bocsát.

Ott ül az utca közepén parasztosan esetlen tartásával, és utánam néz, végig az egész hosszú úton. Ha feléje fordítom fejem, hegyezni kezdi fülét, de nem követ, hívásra és füttyentésre sem követne, tudja, hogy ez céltalan. Még a fasor végéről is láthatom, amint ott ül, kicsiny, homályos, ügyefogyott pontocska az utca közepén, és szívemben nyilallást érzek, a villamosra mindig lelkifurdalással szállok. Annyira várt, és mindenki tudja, milyen gyötrelmes tud lenni a várás! Az élete csupa várakozás a legközelebbi sétára a szabadban, és ez a várakozás nyomban megkezdődik, amint az előző sétát kipihente. Éjszaka is várakozik, mert álma szerteoszlik a nap körfutásának mind a huszonnégy órájára, és szendergésének egy-egy órácskája a kert gyepszőnyegén, miközben a nap a bundáját melegíti, vagy óljának függönye mögött az üres napszakokat van hivatva megrövidíteni. Így éjszakai nyugodalmát is folyton meg-megszakítja, ide-oda kószál a sötétségben az udvaron és kerten át, itt is, ott is ledobja magát, és vár. Vár a lámpás éjjeliőr visszatérő látogatására, kinek döngő körsétáját jobb tudomása ellenére iszonyatos, figyelmeztető ugatással kíséri; vár az ég sápadására, a kakas kukorékolására egy távoli kertészetben, a reggeli szél ébredésére a fák között, és arra, amíg kinyitják a konyhaajtót, és ő besurranhat, hogy a tűzhelynél melegedjék.

Ám azt hiszem, az éjszakai unalom kínja még enyhe ahhoz képest, amit Bausánnak fényes nappal kell elszenvednie: különösen ha szép idő van, akár télen, akár nyáron, amikor a nap a szabadba csábít, minden izmában fészkelődik a vágy erősebb mozgás után, és az úr, aki nélkül komoly vállalkozás, hiába, nem lehetséges, csak nem akarja elhagyni a helyét az üvegajtó mögött. Bausán mozgékony kis teste, amelyben az élet oly gyorsan és lázasan ver, minden ízében s szükségen fölül ki van pihenve, alvásra gondolni sem lehet többé. Följön a teraszra ajtóm elé, egy szíve mélyéről szakadó sóhajjal lerogy a kavicsos talajra, és fejét lábára hajtja, miközben alulról fölfelé mártírpillantással néz az égre. Egypár pillanatig tart csak ez, azután már elég, sőt sok is neki ez a helyzet, tarthatatlannak érzi. Valamit csinálhat még. Lemehet a lépcsőkön, és a rózsaágyakat szegélyező gúla alakú tujafák egyikénél megemelheti lábát - a jobb felőlinél, amely Bausán szokásai következtében évről évre kiég, és ki kell cserélnünk. Lemegy tehát, és azt teszi, amire nem ingerli valóságos szükség, de ami átmenetileg mindenesetre elszórakoztatja. Sokáig áll ott, ténykedésének teljes kilátástalansága ellenére, három lábon, oly sokáig, míg a negyedik a levegőben reszketni kezd, és Bausánnak ugrálnia kell, hogy egyensúlyát megőrizze. Azután ismét ott áll négy lábon, és megint ott tart, ahol az előbb. Tompán pislant föl a kőrisfák ágai közé, melyek között két csivitelő madár kergetőzik, utánanéz a szárnyasoknak, amint nyílsebesen suhannak tova, és elfordul, mintha vállat vonna e gyermeteg játsziság láttán. Nyújtózkodik-húzódzkodik, mintha kétfelé akarná tépni magát, és nagyobb alaposság okából a műveleteket két részre bontja: először mellső lábait feszíti ki, hátsó részét a levegőbe tolva, azután ezt nyújtja el, jól hátrapeckelt hátsó lábakkal; és mindkét ízben baromi ásítással tátja föl torkát. Most már ez is megvan - a cselekményt nem lehet továbbfejleszteni, és ha az ember alaposan kinyújtózkodott, ezt egy ideig nem ismételheti meg. Bausán ott áll hát, és borúsan tekint maga elé a földre. Azután lassan és kutatva forogni kezd maga körül, mintha le akarna feküdni, csak még azt nem tudja, hogyan. Végül is másként határoz, és lomha léptekkel a gyepágy közepére megy, ahol hirtelen, vad mozdulattal hátára veti magát, hogy a rövidre kaszált füvön élénk hempergőzéssel dörzsölje és hűtse le törzsét. Ez nyilván erős gyönyörérzést okoz, mert görcsösen megfeszíti lábfejét hempergés közben, és a kéj és kielégülés szédületében mindenfelé a levegőbe kapkod a szájával. Igen, annál szenvedélyesebben kóstolgatja az íztelen levegőt, mert tudja, hogy a semmit harapja, hogy legfeljebb tíz másodpercig hentereghet így, és hogy nem következik utána az a jó fáradtság, amelyet a vidám megerőltetés szerez, hanem csak az a kijózanodás és kettőzött kietlenség, amivel a mámort, a bódult kicsapongást kell megfizetni. Egy pillanatig kifordult szemmel, halottként hever oldalán. Aztán föláll, hogy megrázza magát. Megrázkódik, ahogy csak az ő fajtája tud rázkódni, anélkül, hogy agyrázkódástól kellene tartania, megrázkódik, hogy csak úgy csitteg-csattog, hogy a füle a pofája alá verődik, és leffentyűi szétrepülnek fehéren csillogó szemfogairól. És azután? Azután mozdulatlanul áll, mereven és semmibe veszve, és végképp nem tud mihez fogni. Ilyen körülmények között rendkívüli eszközhöz nyúl. Följön a teraszra, egészen az üvegajtóig, s hátravetett füllel és igazi koldusarccal lassacskán fölemeli egyik elülső lábát, s megkaparja az ajtót - csak egyetlenegyszer és egészen gyöngén, de ez a bátortalanul és habozva fölemelt láb, ez a finom és egyszeri kaparás, amelyre elszánta magát, mert mást már nem tudott kitalálni, mélységesen meghat, fölállok, hogy ajtót nyissak, s beeresszem magamhoz, noha tudom, hogy ebből nem sül ki semmi jó, mert azonnal szökdelni és táncolni kezd, mintegy felhívásként férfias vállalkozásokra, közben száz ráncba gyűri a szőnyeget, fölfordítja az egész szobát, és nyugalmamnak vége.

De hát mondják meg, hogyan mehetnék el csak úgy könnyedén a villamossal, amikor láttam Bausán várakozását, és hogyan hagyhatnám, hogy ott üljön szomorú kis pontként a jegenyesor végén! Nyáron, amikor hosszúak a napok, végtére a szerencsétlenség nem olyan nagy, mert még van rá kilátás, hogy legalább esti sétám kivisz a szabadba, és Bausán is, jóllehet nehéz várakozási idő után, megkapja a maga jussát, s ha a vadászszerencse kedvez, még egy nyulat is megkergethet. De télen, ha délben távozom, arra a napra már mindennek vége, és Bausán huszonnégy órára lemondhat minden reményről. Mert ilyenkor második kimenetelem alkalmával már rég beállt az éj, a vadászterület áthatolhatatlan sötétségbe merült, s lépteimet mesterségesen megvilágított tájak felé kell irányítanom, a folyóparton fölfelé, utcákon és városi tereken át, ami nem felel meg Bausán természetének és egyszerű lelkének; eleinte követett ugyan, de csakhamar lemondott erről, és otthon maradt. Nemcsak azért, mert hiányzott neki a ficánkolás korlátlan szabadsága - a félhomály ijedőssé tette, eszét vesztve riadt meg embertől és bokortól, egy rendőr föllebbenő gallérja elől szűkölve ugrott félre, és az iszonyat vakmerőségével rohant neki az ugyancsak halálra rémült férfiúnak, aki az elszenvedett ijedelmet nekem és Bausánnak szóló durva és fenyegető szidalmak áradatával próbálta ellensúlyozni - és még más kellemetlenségek is vártak ránk, ha Bausán éj és köd ellenére elkísért. A rendőreset alkalmából különben itt szövöm be, hogy háromféle emberfajta van, amelyet Bausán különösképp ki nem állhat, éspedig a rendőr, a papruhás ember és a kéményseprő. Ezeket sehogy sem bírja, és dühödt ugatással esik nekik, ha elmennek a ház előtt, vagy akárhol is szeme elé kerülnek.

De ezenfelül is a tél az az évszak, amikor a világ szabadságunkat és jó erkölcsünket arcátlanul veszélyezteti, a nyugodalmasan magunkba merülő létet, a visszavonultságot és csöndes elmélyedést legkevésbé adja meg, s így a város igen gyakran még másodszor is, este is magához vonz, a társasági élet érvényesíti jogait, és csak későn, éjféltájban tesz le az utolsó villamos kinn, a vonal utolsó előtti állomásán, vagy esetleg még később megyek haza, amikor már rég semmilyen közlekedési eszköz nincs, gyalogszerrel, szórakozottan, borosan, cigarettázva, túl a természetes fáradtság határán és valami hamis nemtörődömség ködében minden iránt. Ekkor szokott megtörténni, hogy házi létem, tulajdonképpeni csendes életem elébem jön, s nemcsak hogy szemrehányás és érzékenykedés nélkül, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb örömmel üdvözöl és fogad, és visz vissza magamhoz - ez Bausán. A folyam morajlik, s én teljes sötétségben fordulok be egy jegenyefasorba, és pár lépés után érzem, amint hangtalanul körültáncolnak és körülviháncolnak - eleinte percekig nem tudtam, mi történt velem. "Bausán?" - kérdeztem csak úgy vaktában a sötétségbe... A tánc és viháncolás erre a végletekig erősödik, már-már derviskeringéssé és fegyvertánccá lesz, még mindig teljes némaságban, és abban a pillanatban, hogy megállok, már ott vannak kabátom hajtókáján a becsületes, noha nedves és piszkos talpak, s ott csapkodnak-kapkodnak arcom előtt, úgyhogy hátra kell hajolnom, miközben megveregetem sovány, hótól vagy esőtől szintén nedves lapockáját... Elébem jött a villamoshoz a jó Bausán; jól lévén informálva, mint mindig, minden lépésemről, amikor elérkezettnek látta az időt, kapta magát és megvárt az állomáson - talán jó soká várt, hóban vagy esőben, és örömébe, hogy megérkeztem végre, nem vegyül semmi neheztelés borzalmas hűtlenségem miatt, holott ma tökéletesen elhanyagoltam őt, és minden reménye és várakozása hiábavaló volt. Dicséretekkel halmozom el, megveregetem az oldalát, és megyünk hazafelé. Azt mondom neki, hogy szépen viselkedett, kötelező ígéreteket teszek neki holnapra, megnyugtatom őt (azaz: nem annyira őt, mint magamat), hogy holnap reggel bizonyosan s bármilyen idő lesz, együtt megyünk vadászni, s efféle föltevések között világias hangulatom elszáll, mint a füst, lelkembe visszatér a komolyság és józanság, és a vadászterületnek és magányosságának képzetéhez kapcsolódik a magasabb, a titkos és csodálatos kötelességek gondolata...

De szeretném még további vonásokkal gyarapítani Bausán jellemrajzát, hogy az elérhető legnagyobb elevenséggel állítsam a nyájas olvasó szeme elé. Talán legügyesebben járok el, ha a boldogult Percyét mondom el összehasonlításul, mert kifejezettebb ellentét, mint amilyen a két kutya közt van, egy és ugyanazon állatfajon belül alig képzelhető. Az alapvető különbség az, hogy Bausán tökéletes szellemi egészségnek örvend, míg Percy, amint már említettem, és ami nemes vérű kutyáknál nem ritka eset, amíg élt, hülye volt, eszelős, a túltenyésztett képtelenség megtestesülése. Erről már korábban, tágabb összefüggésben volt szó. Itt csupán Bausán népi-egyszerű lelkiségét akarom vele szembeállítani, amely például elmenetelek vagy üdvözlések alkalmával nyilvánul meg, amikor is kedélyvilágának megnyilvánulásai az érthetőség és egészséges szívélyesség birodalmába tartoznak, anélkül, hogy a hisztériának akár csak határát is súrolnák, amelyet Percy viselkedése hasonló alkalmakkor bőszítő módon mindig áthágott.

Ám ennyiben nem merül ki a teljes ellentét a két lény között; valójában sokkal bonyolultabb és összefonódottabb. Bausán ugyanis nyers, mint a nép, de egyben érzékeny is, mint a nép: míg nemes elődje finomabb és kényesebb alkatával hasonlíthatatlanul szilárdabb és büszkébb lélek párosult, és minden eszelőssége ellenére, önfegyelemben alaposan fölülmúlta a kis parasztot. Nem holmi arisztokratikus fölfogás, hanem egyedül és csupán az élethűség kedvéért emelem ki ezt az összefonódását a nyers és lágy, finom és szilárd ellentétének. Bausán például az a férfiú, aki a leghidegebb téli éjszakát is a szabadban, azaz a szalmán s házának darócfüggönye mögött tölti. Hólyaggyengesége nem engedi, hogy hét órát megszakítás nélkül zárt helyiségben töltsön az illem megsértése nélkül; s így kénytelenek vagyunk az év barátságtalan szakában is kizárni őt, jogosan bizakodva robusztus egészségében. Mert ha egy-egy szokatlanul ködös-fagyos éj után télapószerűen deres szakállal-bajusszal s hozzá kissé meg is hűlve belép a szobámba, a kutyák egytagú kaffantó köhögésével - néhány óra múlva már legyőzte betegségét, és kutya baja. Ki merte volna kitenni a selymes szőrű Percyt egy ilyen éj haragjának? Másrészt azonban Bausán retteg a legkisebb fájdalomtól is, és olyan kornyadtsággal reagál rá, hogy okvetlenül ellenszenvet keltene, ha nem éppen ezzel a naiv népiességével fegyverezne le, s indítana derültségre. Miközben a hullt gallyak közt cserkészik, minden pillanatban hallom hangos nyikkanását, mert egy tüske megkarcolta, egy visszapattanó ág megütötte; s ha egy rács átugrása közben kissé meghorzsolja a hasát, vagy megrándítja a lábát, antik hősökhöz méltó jajongás következik, három lábon való sántikálás, fejvesztett sírás és panaszkodás, amely egyébként annál áthatóbb lesz, minél nagyobb részvéttel szólunk hozzá, és mindezek után egy negyedórával megint rohan és ugrik, mint azelőtt.

Percyvallal másként állt a dolog. Ilyenkor összeharapta a fogát. A bőrkorbácstól félt, mint ahogy Bausán is fél, és sajnos, többször kapott belőle, mint ez; mert először is az ő életében még fiatalabb és hevesebb voltam, mint manapság, és azután fejetlensége nemritkán már bűnös és gonosz jelleget öltött, úgyhogy szinte kihívta és kikényszerítette a fenyítéket. Amikor tehát kihozott a sodromból, s leakasztottam a korbácsot a szegről, meglapulva bújt az asztal vagy a pad alá, de egyetlen panaszhang nem jött ajkára, ha az ütés és újabb ütés alásuhintott, legfeljebb egy komoly sóhajtás, ha a korbács nagyon élesen eltalálta - Bausán sógor alantas gyávaságában már akkor is szűköl és vonít, ha csak a karomat fölemelem. Röviden, semmi önérzet, semmi önfegyelem. Különben viselkedése alig-alig ad alkalmat büntető lépésekre, s arról is régen letettem, hogy olyasmit kívánjak tőle, ami ellentétben áll természetével, s aminek követelése ilyenformán összetűzésre vezethetne.

Mutatványokat például egyáltalán nem kívánok tőle; hiába is kívánnék. Bausán nem tudós, nem vásári csoda, nem hóbortos pojáca; életvidám vadászkölyök, nem pedig professzor. Már említettem, hogy kiváló ugró. Ha rákerül a sor, minden akadályt legyőz; s ha az túlságosan magas hozzá, hogy puszta ugrással túljusson rajta, szökkenve fölkapaszkodik, és a túloldalon lehuppan, de mindenképp legyőzi. Ám az akadálynak valóságos akadálynak kell lennie, azaz olyannak, amely alatt nem lehet csak úgy átfutni vagy átcsúszni; Bausán különben ostobaságnak érezné, hogy fölötte húzzon el. Egy fal, egy árok, egy rács, egy sűrű sövény: ezek megfelelő akadályok. Egy keresztbe fektetett rúd, elébe tartott bot azonban nem az, és így nem is lehet fölötte átugrani anélkül, hogy önmagával és a dolgok rendjével értelmetlen ellentétbe ne kerüljön. Bausán vonakodik ilyet tenni. Vonakodik - hiába próbálod ugrásra kényszeríteni efféle nem valóságos akadály fölött, dühödben végül is nem tehetsz mást, mint hogy nyakon csíped, és átdobod az éktelenül szűkölő ebet, mire aztán olyan arcot vág, mintha elérted volna kívánt célodat, és az eredményt tánccal és lelkesült ugatással ünnepli. Hiába hízelegsz neki, hiába vered, itt az értelem szegül ellen a mesterkedésnek, s ezt az ellenállást semmi módon nem törheted le. Nem a készség hiányzik belőle, az úr elégedettsége értékes számára, egy zárt sövényen kívánságra vagy parancsra is átugrik, nemcsak tulajdon ösztönéből, és örömmel nyugtázza a dicséretet és köszönetet. De a rúdon, a boton nem ugrik át, hanem átszalad alatta, ha agyon is vered. Százszor is bocsánatot kér, elnézést, kíméletet, mert fél a fájdalomtól, a nyúlszívűségig fél tőle; de sem a félelem, sem a fájdalom nem kényszerítheti arra, ami csupán gyerekjáték lenne számára, amihez azonban nyilván hiányzik belső lehetősége. Az ilyen követelés nem annyit jelent, mint fölvetni a kérdést, hogy ugrik vagy nem ugrik; ez a kérdés már eleve eldőlt, és a parancs egyszerűen a verést jelenti. Mert az értelmetlent és értelmetlensége miatt megtehetetlent követelni tőle az ő szemében annyi, mint ürügyet keresni a civakodásra, a barátság megzavarására és a verésre, s a puszta kívánság már mindennek kezdete. Ez Bausán fölfogása, amint látom; és kétlem, hogy emiatt csökönyösségről lehetne beszélni. A csökönyösséget végül is meg lehet törni, sőt igényli a megtöretést; de ő ellenállását a mutatvánnyal szemben kész akár halálával is megpecsételni.

Csodálatos lélek!

Olyan baráti és mégis olyan idegen és bizonyos pontokon oly eltérő a miénktől, hogy szavunk képtelen logikáját követni. Itt van például a rettenetes, résztvevők és szemlélők számára egyaránt idegesítő körülményesség, amely között a kutyák találkozása, ismerkedése vagy akár csak egymásról tudomást vevése végbemegy. Kószálásaim Bausánnal százszor is tanújává tettek efféle találkozásoknak - jobban mondva: kényszerítettek, hogy elfogódott tanúja legyek; és amíg a jelenet tartott, kutyám különben megszokott viselkedése mindannyiszor áthatolhatatlanná lett számomra; lehetetlen volt rokonszenvvel hatolnom azokba az érzésekbe, törvényekbe, törzsi erkölcsökbe, amelyek viselkedését irányították. Csakugyan, két idegen kutya találkozása a szabadban a lehető legkínosabb, legizgalmasabb és legfatálisabb események közé tartozik; ördöngösség és fonákság lebegi körül. Olyan kötöttség érvényesül itt, amelynek nincs pontosabb neve; nem tudnak elhaladni egymás mellett, ijesztő zavar támad.

Nem is beszélek arról az esetről, mikor az egyik fél be van zárva a maga portáján sövény és kerítés mögé - akkor is nehéz megérteni izgalmukat, de a dolog aránylag nem olyan súlyos. Beláthatatlan távolból megszimatolják egymást, és Bausán hirtelen, mintegy menedéket keresve, közelembe jön, olyan nyüszögést hallatva, mely elmondhatatlan, szóval ki nem fejezhető lelki kínról és szorongásról ad hírt, míg ugyanekkor az idegen, bezárt kutya őrjöngő ugatásba tör ki, amely erélyesen figyelmeztető éberség látszatát szeretné ölteni, közben azonban észrevétlenül olyan hangba csap át, amely Bausánéhoz hasonló, tehát vágyódó, siralmasan-féltékeny, nyomorú szűkölésbe. Közeledünk hozzá, odaérünk. Az idegen kutya már vár a kerítés mögött, ott áll gyalázkodva és tehetetlenségét siratva, vadul fölugrik a kerítésen, és úgy tesz - senki sem tudhatja, mennyire komolyan -, mintha Bausánt azon nyomban darabokra akarná szaggatni, ha hozzáférhetne. Bausán, aki pedig mellettem maradhatna elhaladtunkban, ennek ellenére a kerítéshez megy; így kell tennie, parancsom ellenére is így tenne; tartózkodása benső törvényeket sértene meg, amelyek sokkal mélyebben rejlők és sérthetetlenebbek, mint tilalmam. Odamegy tehát, és mindenekelőtt alázatos és némán zárkózott képpel véghezviszi azt az áldozati cselekvényt, amely, amint jól tudja, a másik félnek mindig bizonyos megnyugvását és ideiglenes megbékülését idézi elő, addig tudniillik, amíg más helyen ez ugyanezt teszi, noha halk gyalázkodás és siralom közepette. Aztán mindketten vad versenyfutásba kezdenek a kerítés mentén, az egyik ezen az oldalon, a másik a túloldalon, némán és mindig szorosan egymás mellett. Egyszerre fordulnak meg a telek végében, és elölről kezdik a száguldást. A közepén azonban mintegy földbe gyökerezve megállnak, most már nem a kerítéssel párhuzamosan, hanem merőlegesen fordulva feléje, és résein át egymáshoz érintik orrukat. Így állnak jó darabig, hogy azután újból kezdjék különös és eredménytelen versenyfutásukat váll váll mellett, a kerítés két oldalán. Végül is az én kutyám él szabadságával, és eltávolodik. Rettenetes pillanat ez a bezárt eb számára. Nem tudja elviselni, példátlan galádságot lát benne, hogy a másiknak eszébe juthatott egyszerűen odábbállni; tombol, tajtékzik, szinte megőrül dühében, magában száguld föl-alá portáján, szeretne átugrani a kerítésen, hogy megfojtsa a hűtelent, és a legdurvább szidalmakat küldi utána. Bausán mindezt hallja, és mindez nagyon kínosan érinti, amint csöndes és elfogódott arckifejezése mutatja; de nem néz körül, és óvatosan továbbkotródik, miközben a szörnyű átkozódás lassacskán szűkölésbe csap át, és végre elnémul mögöttünk.

Körülbelül így zajlik le a jelenet, ha az egyik fél lakat alatt van. Kínossága azonban tetőpontra hág, ha a találkozás egyenlő feltételek közt folyik le, és mindketten szabadlábon vannak - elmondani is rossz, a világ legnyomasztóbb, legbonyolultabb és legkiélezettebb helyzete. Bausán, aki az előbb még gondtalanul ugrándozott, hozzám jön, szinte közelembe nyomakodik, azzal a lelke mélyéről fölszakadó vinnyogással és nyüszögéssel, amelyről nem mondható meg, miféle kedélyhullámzásnak kifejezése, amelyet azonban nyomban fölismerek, és amelyből idegen kutya közeledésére következtetek. Csak jól körül kell néznem; csakugyan, ott jön egy, s már messziről látni tétova, feszült viselkedésén, hogy ő is észrevette Bausánt. A magam elfogódottsága alig kisebb az övékénél; nagyon nem szeretem ezt a kalandot. "Eredj! - mondom Bausánnak. - Mit akarsz a lábamnál? Nem tudjátok magatok közt elintézni, némi távolságban?" És próbálom botommal elijeszteni; mert ha marakodásra kerül a sor, ami egyáltalán nem valószínűtlen, akár megértem az okát, akár nem, akkor lábam előtt fog lezajlani, és számomra lesz a legkellemetlenebb izgalom. "Eredj!" - mondom halkan. De Bausán nem megy, makacsul és szorongva ott marad mellettem, és csupán egy pillanatra lép oldalt egy fához, hogy bemutassa áldozatát, miközben hátul az idegen, amint látom, ugyanezt teszi. Most már csak húsz lépés távolság van közöttük, a feszültség gyötrelmes. Az idegen hasra feküdt, lekuporodott, mint egy tigris, fejét előrenyújtja, és ebben az útonálló pózban várja Bausán közeledtét, nyilván, hogy adott pillanatban torkának ugorjon. De ez mégsem történik meg, és Bausán láthatólag nem is számít rá; mindenesetre ha szörnyű tétován és nehéz szívvel is, de egyenest a lesben állóhoz megy, és akkor is ezt tenné, s ezt kellene tennie, ha én a magam részéről most elszakadnék tőle, oldalútra térnék, és magára hagynám nehéz helyzetében. Akármily nyomasztó is számára a találkozás, kitérésre, menekülésre gondolni sem lehet. Megigézve megy előre, egymáshoz vannak bűvölve, kínos és homályos módon egymáshoz bűvölve, és ezt nem tagadhatják le. A távolság már csak két lépés közöttük.

Ekkor a másik csöndesen fölemelkedik, mintha sohasem játszotta volna meg a dzsungelek tigrisét, és ugyanúgy áll, mint Bausán - leforrázva, nyomorúságos és mélységes zavarral áll mindkettő, és nem tudnak egymás mellett elhaladni. Szeretnék megtenni, fejüket elfordítják, szomorúan sandítanak oldalvást, mintha közös bűntudat nyomasztaná őket. Így kullognak és osonnak megfeszülve és borús óvatossággal egymás felé és egymás mellé, egymás oldalához, és kölcsönösen megszaglásszák a nemzőrészek titkát. Közben morogni kezdenek, s én Bausánt tompított hangon néven nevezem és figyelmeztetem, mert ez az a pillanat, amikor eldől, hogy marakodásra kerül-e a sor, vagy megmenekültem ettől a megrázkódtatástól. A marakodás pedig már ki is tört, nem tudni, hogyan, s még kevésbé, miért - egyszerre a két kutya alaktalan gomolyaggá és őrjöngő forgataggá válik, amelyből egymást marcangoló vadállatok iszonyú torokhangjai törnek elő. Botommal kell beavatkoznom, hogy elhárítsam a szerencsétlenséget, sőt Bausánt nyakörvénél vagy bőrénél fogva meg kell ragadnom, hogy karommal a levegőbe emeljem, miközben a másik csökönyösen lóg rajta, és hasonló borzalmak zajlanak le, amelyeket sétám alatt még jó ideig tagjaimban érzek. De az is előfordul, hogy a sok körülményesség és előzmény után az egész ügy, mint egy bedöglött gránát, homokba fúl. Mindenesetre nehéz továbbjutni; még ha nem is akaszkodnak egymásba, egy belső kötelék szívósan összetartja őket. Már úgy látszik, mintha továbbmennének, nem veszkelődnek egymás oldalán, hanem csaknem egyenes vonalban állnak, az egyik erre fordulva, a másik arra, nem látják egymást, fejüket alig fordítják vissza, csak szemgolyójukkal sandítanak maguk mögé, amennyire lehet. De noha már némi távolság van közöttük, a szívós szomorú kötelék még egyre fogja őket, és egyik sem tudja, vajon eljött-e már a szabadulás pillanata. Mindkettő szívesen odábbállna, de valami lelkiismereti aggály miatt egyik sem mer elszakadni a másiktól. Míg végre, végre megtörik a varázs, a kötelék elszakad, és Bausán fölszabadulva, megkönnyült szívvel továbblohol, mintha az életet nyerte volna vissza.

Azért beszélek ezekről a dolgokról, hogy érzékeltessem, mennyire vadidegenné és furává válhat bizonyos körülmények között egy közeli barát - kínos és homályos érzéseim támadnak ilyenkor; fejemet rázva nézem, és csak sejtelemszerűen tudom átérezni a helyzetét, holott különben úgy ismerem, mint a tenyeremet, derűs rokonszenvvel értem meg minden megnyilvánulását, minden arcjátékát, egész viselkedését. Milyen jól ismerem, hogy csak egyetlen példát mondjak, milyen jól ismerem azt a bizonyos sipító ásítást, amellyel csalódását jelzi, ha a séta túlságosan rövid és sportszempontból terméketlen volt: ha későn kezdem a napot, éppen csak hogy egy negyedórára kimegyek a szabadba Bausánnal ebéd előtt, és mindjárt haza is térek. Ilyenkor ott halad mellettem, és ásít. Szemtelen, udvariatlan, tátott szájú, baromi ásítás ez, amelyet sipító torokhang kísér és sértőn unatkozó arckifejezés. "Szép kis gazdám van - azt mondja ez az arc. - Késő éjjel kísértem haza a hídtól, és ma csak ül az üvegajtó mögött, várat a sétával, hogy a fene megesz unalmamban, s mikor végre kidugja az orrát, mindjárt vissza is fordul, mielőtt kissé körülszimatoltam volna. Áh-á, szép kis úr! Nem igazi úr! Hitvány úr!"

Ezt fejezi ki ásítása durva nyíltsággal, úgyhogy lehetetlen félreérteni. Magam is belátom, hogy igaza van, s bűnösnek érzem magam vele szemben, így hát kinyújtom a kezem, hogy vigasztalóan megveregessem a lapockáját, vagy megsimogassam a feje búbját. De ilyen körülmények közt nem hálás a kedveskedésért, nem veszi őket tudomásul, újra csak ásít, lehetőleg még udvariatlanabbul, és kivonja magát a kezem alól, noha természettől fogva, Percyvel ellentétben és népi érzékenységének megfelelően, nagy barátja a lágy szívű kedveskedéseknek. Különösen méltányolja, ha a torkát vakargatják, és furán erélyes, rövid fejmozdulatokkal irányítja az ember kezét erre a helyre. De hogy most mit sem akar tudni gyengédségről, csalódásán kívül azzal is összefügg, hogy általában mozgás közben, azaz: ha én is mozgok, semmi érzék és érdeklődés nincs benne iránta. Ilyenkor sokkal férfiasabb a kedélyállapota, semhogy a hízelgés kedvére lenne, ami azonban nyomban megváltozik, amint leülök. A kedveskedések iránt fogékonnyá válik, és esetlen-rajongó tolakodással viszonozza őket.

Ha a kertfal zugában ülök székemen, vagy kinn a füvön, hátamat valamelyik kedves fámnak támasztva, s olvasok, szívesen hagyom abba szellemi foglalatosságomat, hogy egy keveset beszélgessek vagy játszadozzak Bausánnal. Mit beszélek vele? Többnyire a nevét mondom, azt a pár hangot, amely legközelebbről érinti, mert hiszen őt magát jelöli meg, s ezért egész lényére fölvillanyozóan hat - fölgerjesztem és tüzelem önérzését, miközben különböző hangsúlyozással tudtára adom és biztosítom, hogy ő az, akit Bausánnak hívnak; és ha egy darabig csinálom ezt, valóságos elragadtatásba, a magával való azonosság mámorába esik, úgyhogy forogni kezd önmaga körül, és keble büszke elszorultságából hangosan és ujjongva ugat az ég felé. Vagy azzal szórakozunk, hogy az orrára verek, ő pedig kezem után kap, mint egy légy után. Ez mindkettőnket megnevettet - igen, Bausánnak is nevetnie kell, és ez számomra, aki szintén nevetek, a világ legcsodálatosabb és legmeghatóbb látványa. Megragadó nézni, amint állatian sovány pofájában szájzuga megvonaglik az ingerkedésre, amint feketés arcán az emberi nevetés fiziognómiai kifejezése vagy legalábbis annak homályos, gyámoltalan és melankolikus kísérlete jelenik meg, majd újból eltűnik, hogy az ijedtség és zavar jegyeinek adjon helyet, azután újból vigyorba fordul...

De itt abbahagyom, nem akarok további részletekbe veszni. Amúgy is aggódom már, hogy ez a kis leírás szándékom ellenére túlzott méreteket ölt. Hősömet most röviden meg akarom mutatni dicsősége teljében és igazi életelemében, abban a helyzetben, amelyben leginkább önmaga, és amely képességeinek legjobban felel meg, azaz vadászaton. Előbb azonban pontosan meg kell ismertetnem az olvasót az örömök színhelyével, vadászterületünkkel, folyóparti tájunkkal; mert ez szorosan összefügg Bausán személyével, és számomra ugyanúgy kedves, ismerős és jelentős, mint ő - ami következésképpen minden további irodalmi indokolás nélkül jogcímet ad ábrázolására.


A VADÁSZTERÜLET

Kicsiny, téresen fekvő kolóniánk kertjeiben mindenütt tetők fölé nyúló öreg faóriások ütnek ki élesen az ifjú csemeték közül, és kétséget kizáróan mutatják, hogy ők e táj eredeti növényzete s őslakói. Ők e még fiatal telep díszei s büszkeségei; gondosan megkímélték s megtartották őket, amennyire csak lehetett, ahol pedig telkek kimérésénél és elkerítésénél valamelyikük zavart okozott, vagyis kiderült, hogy valamelyik mohos-ezüstös őstörzs éppen a demarkációs vonalon áll, ott a kerítés kis öblösödéssel futja körül, hogy a kertbe foglalhassa, vagy a fal betonjában udvarias rés maradjon a vén fa számára, hogy ott meredhessen föl, félig magán-, félig köztulajdonban, hóval terhelt vagy apró leveles, későn hajtó, lombos ágaival.

Mert valamennyi kőrisfa, ez a fajta pedig nagyon szereti a nedvességet - s ezzel területünk döntő alapsajátosságára kell rátérnünk. Még nem nagy ideje, hogy az emberi szellem termővé és lakhatóvá tette - körülbelül másfél évtizede, nem több. Azelőtt vad mocsár volt itt, igazi szúnyogparadicsom, ahol füzek, törpe nyárfák és hasonló elnyomorodott fafélék tükröződtek a poshadó tócsákban. A vidék ugyanis árterület; néhány méterrel a talaj felszíne alatt szigetelő földréteg van; s így a terület mindig mocsaras volt, horpadásaiban mindenütt víz állott. A kiszárítás úgy történt, hogy a folyó vizének magasságát csökkentették - nem értek mérnöki dolgokhoz, de lényegében ezzel a fogással érték el, hogy a leszivárogni nem tudó víz lefuthatott, számos helyen föld alatti patakok ömlöttek a folyóba, és a talaj megszilárdulhatott, legalábbis nagyobbrészt; mert aki jól ismeri a tájat, mint én és Bausán, tud a parton lefelé a sűrűben néhány nádas mélyedésről, mely az ősi állapotra emlékeztet, titkos helyekről, melyeknek nedves hűvösségét a legforróbb nyári nap sem mérsékeli, és ahol ilyen napokon szívesen pihegi ki magát az ember néhány percig. Általában a tájnak megvan a maga különös egyénisége, ami első pillantásra különbözőnek mutatja a hegyi folyam partvidékétől, melyet általában tűlevelű erdőkkel és mohos rétekkel képzelnek el - megvan a maga eredeti egyénisége, mondom, melyet a teleküzlet lezajlása óta is teljesen megőrzött, és mindenütt, a kerteken kívül is, az ősi és eredeti növényzet láthatóan túlsúlyban van az ide telepített és átplántálttal szemben. A fasorokban és a közkertekben ugyan előfordul a vadgesztenye, a gyorsan növő juhar, sőt a bükk is és mindenféle díszbokor; de mindez nem ősnövényzet, csak ültetvény, akár az olasz jegenye, amely meredeken áll sort terméketlen férfiasságában. A kőris a bennszülött fa - nagyon elterjedt, legkülönbözőbb korú példányait lehet találni, százéves óriást és gyenge hajtást, amely tömegesen, gazként sarjadzik föl a kavics között; és az ezüst- és rezgőnyárfával, a nyírrel, a fűzzel együtt fa és bozót alakjában ő adja meg a tájnak sajátos jellegét. De mindezek apró levelű fák, és a gyakran gigantikus méretű faóriások aprólevelűsége, a lombozat kecsessége azonnal feltűnő ismertetőjele a vidéknek. Kivétel a szilfa, amely sokfelé tárja a napnak széles, fogazott szélű és felületén ragadósan csillogó levelét, és a nagy tömegű kúszónövény, amely a ligetekben mindenütt körülfonja a fiatalabb törzseket, és lombját megzavaróan elkeveri az övékével. A karcsú égerfa mélyebben fekvő helyeken kis berkekben csoportosul. A hárs azonban ritka; tölgy egyáltalában nincs; fenyő sem. De ezek is előfordulnak nem egy helyütt a keleti lejtőn, tájunk határán, ahol más talajszerkezettel más növényzet kezdődik, a megszokott. Feketén merednek ott az ég felé, és őrködve néznek alá völgyünkbe.

A lejtőtől a folyóig a távolság nem nagyobb ötszáz méternél, magam is kiléptem. Lehetséges, hogy fölfelé a partszegély kissé legyezőszerűen kiszélesedik, de az eltérés semmi esetre sem jelentékeny, és érdekes, hogy ez a keskeny terület milyen gazdag táji változatosságot nyújt, még akkor is, ha a hosszában, a folyómeder irányában korlátlan teret kevéssé veszi igénybe az ember, mint Bausán és én, hiszen barangolásaink ritkán terjednek tovább két óránál, beleértve az utat oda és vissza. Ám a sokféle kilátás, és hogy a sétát állandóan lehet változtatni, és más-más felé irányítani, aminek folytán a táj hosszas megszokás ellenére sem lesz unalmas, sem keskenysége feltűnő, azon alapszik, hogy a vidék három egymástól gyökeresen elütő régióra vagy övre oszlik, amelyeket egyenként is be lehet járni, vagy keresztbe futó mezsgyéken egymással összekötni: éspedig egyfelől a folyónak és közvetlen partjának vidékére, másfelől a lejtő vidékére és középen az erdővidékre.

Széltében a legnagyobb részt az erdő, a park, a füzes, a parti bozót öve foglalja el - keresem a nevet e csodálatos táj számára, amely kifejezőbb és szemléletesebb lenne, mint az erdő szó, de úgy látom, nem találom meg az igazit. Erdőről a szó szokásos értelmében - tehát egy térségről mohos, avaros talajon körülbelül egyforma faoszlopokkal - semmi esetre sem beszélhetünk. A mi vadászterületünk fái egészen különböző korúak és nagyságúak; akadnak közöttük óriás ősapái a fűz- és nyárfanemzetségnek, kivált a folyó mentén, de a belső részeken is; aztán vannak más, jól kifejlett példányok, amelyek tíz- vagy tizenöt évesek lehetnek, és végül egész légió vékony csemete, maguktól nőtt fiatal kőrisek, nyírfák, égerfák vad faiskolája, amelyek azonban mégsem látszanak olyan soványaknak, mert, mint már mondtam, vastagon körülfonják őket a kúszónövények, s egészben inkább csak tropikusan buja képet alkotnak; de az a gyanúm, hogy ez élősdiek útját állják gazdáik növekedésének, mert jó pár esztendő óta, mióta itt élek, nemigen láttam, hogy ezek a fácskák vastagodtak volna.

A fák néhány, egymással rokon családból valók. Az égerfa, a nyírfa rokona, a nyárfa sem igen más végeredményben, mint a fűz. S nyugodtan mondhatjuk, hogy valamennyi hasonult a legutóbbi típusához - az erdészek tudják, hogy a fák nagyon hajlamosak alkalmazkodni a környezet jellegéhez, bizonyos mértékben utánozzák az uralkodó vonal- és formaízlést. Itt a fűzfának, folyó- és állóvizek e hű kísérőjének és szomszédjának fantasztikus, boszorkányosan görcsös vonala az uralkodó, görbe ujjaikkal kinyúló, seprűszerűen szétoszló ágaival, és láthatólag a többi fa is az ő lényét próbálja utánozni. Az ezüstnyárfa teljesen az ő módjára görbül; s ettől nemegyszer alig lehet megkülönböztetni a nyírt, amely a hely szellemét követve, néha ugyanígy a legkülönösebb görbületekre hajlik - amivel nem akarom azt mondani, mintha ez a szeretetre méltó fa nem fordulna elő itt is, éspedig nem is ritkán, nagyon jó alakú, kedvező színes délutáni világításnál egyenest elragadó példányokban. A vidék ismeri ezüstös szálacskaként, melynek koronája csupán néhány magányosan álló levelecske; kedves növésű, ügyes alakú szűzként, nagyon szép krétás törzzsel, mely kecsesen és epedőn csüngeti alá lombjának fürtjeit; és éppígy csaknem elefántszerű terebélyként, olyan törzzsel, amit emberi kar át nem érhet, és melynek kérge már csak a magasban mutatja nyomait a sima fehérségnek, de lejjebb durva, szenes, repedezett nyírré vált...

Ami a talajt illeti, alig-alig hasonlít erdőéhez. Kavicsos, agyagos, sőt homokos, az ember el sem hinné, hogy termékeny. Holott az, a maga határai közt, a bujaságig. Magasra burjánzó fű tenyészik rajta, mely gyakran válik szárazzá, metsző élűvé, fenyérszerűvé, és télen széttiport szénaként borítja a földet; gyakran szinte sássá lesz, máshol meg lágyan, kövéren, buján hullámzik a fák bütykös gyökerei felé, bürökkel, csalánnal, lapuval, mindenféle kúszónövénnyel, hórihorgas bogánccsal és fiatal, még lágy fahajtásokkal elkeveredve, jó búvóhelyként fácánoknak és vadmadaraknak. Ebből az áradatból és sűrűségből pedig mindenütt iszalag és vadkomló tekereg föl a fákra, csavarosan, széles levelű füzérekben, és száruk még télen is kemény, elszakíthatatlan drótként fonja körül a törzseket.

Nem erdő ez és nem park, hanem varázskert, nem több és nem kevesebb. Ragaszkodom a szóhoz, jóllehet alapjában szegényes, korlátozott és nyomorodottságra hajló természet ez itt, mely néhány egyszerű növénytani megjelöléssel leírható és kimeríthető. A talaj hullámos, állandóan süllyed és emelkedik, és ebből ered a panorámának szép zártsága, az áttekinthetetlenség oldalt is; ha az erdőség jobbra és balra is mérföldekre terjedne, vagy legalább annyira, mint hosszában, holott középről számítva mindkétfelé száz-egynéhány lépésre ér, akkor sem érezhetné magát az ember rejtettebbnek, elmerültebbnek és magányosabbnak benne. Csak a nyugatról jövő egyenletes morajlás figyelmezteti a fület a láthatatlan folyó barátságos közellétére. Árkok is vannak telis-tele bodza-, fagyal-, jázmin- és galagonyabokrokkal, hogy párás júniusi napokon a tüdő alig tudja befogadni illatukat. És vannak más mélyedések is, puszta kavicsgödrök, melyeknek lejtőin és fenekén nem terem semmi más, csak néhány fűzsarjadék és egy kevés száraz zsálya.

Noha néhány év óta naponta járom ezt a tájat, még mindig nem vesztette el számomra különös varázsát. Valahogy fantasztikusnak érzem az óriási páfrányokra emlékeztető sok-sok kőrislombot, ezt a sok indát és nádat, ezt a nedvességet és kiaszottságot, ezt a szegényes rengeteget, hogy egészen kimondjam, amit érzek: kissé mintha a föld egy más korszakának tájába merülnénk vissza, vagy tenger alatti világban, tengerfenéken járnánk - és ebben a képzelődésben van is valami igazság; mert valamikor víz állott itt mindenfelé, például azokban a mélyedésekben, amelyek mint négyszögletes réthorpadások terülnek el most, természet ültette kőrisek vad faiskolájával, jó legelőt adva a juhoknak, és amelyek közül az egyik az én házam mögött fekszik.

A vadont keresztül-kasul ösvények szelik át, részben csupán a letaposott fű csíkjai vagy kövecses gyalogutak, melyek nyilván nem mesterségesen, hanem csak úgy a járás-kelés folytán jöttek létre, s meg sem lehet mondani, ki taposta ki őket; mert Bausán meg én legfeljebb kellemetlen kivételként találkozunk rajtuk emberrel, és kísérőm az efféle látványra hőkölve megáll, s egyetlen tompa vakkantást hallat, amely meglehetősen pontosan fejezi ki az én érzelmeimet is az eseménnyel szemben. Még szép nyári vasárnap délutánokon is, amikor a városból nagy tömeg sétáló özönlik vidékünkre (mert itt mindig hűvösebb van néhány fokkal mint másutt), ezeken a belső utakon csaknem zavartalanul járkálhatunk; mert az emberek nem ismerik őket, aztán meg a víz, a folyó is rendkívül vonzza a tömeget, ahogy ez már lenni szokott, és a kirándulók szorosan mellette, oly szorosan, amennyire csak lehet, ha nincs akadálya, azaz nincs elárasztva; a legalsó rakparton hömpölyögnek ki a tájra s este megint haza. Legfeljebb ha valamelyik bokorban egy megfészkelődött szerelmespárra bukkanunk, akik szemtelen és riadt állatszemmel tekintenek ránk, mintha dacosan kérdenék, van-e valami kifogásunk jelenlétük és elrejtezett tevékenykedésük ellen, s mi némaságunkkal feleljük, hogy semmi, miközben oldalt térünk; Bausán azzal a közönnyel, melyet mindennel szemben tanúsít, ami után nem száll vadszag, én pedig tökéletesen zárkózott arccal, mint akinek minden mindegy, és mint aki sem tetszését, sem megvetését a legkevésbé sem árulja el.

De parkomban ezek az ösvények nem az egyedüli közlekedési és összekötő vonalak. Utak is vannak ott - pontosabban nekikészülődések, amelyek egykor utak voltak, vagy azok akarnának lenni, vagy ha isten segít, valamikor talán még csakugyan azok is lesznek... A dolog így áll: az úttörő csákány és a vérmes vállalkozókedv nyomai mutatkoznak még jó darabon a vidék beépített részén túl, a kis villateleptől kifelé... Nagy volt a szándék, merész a terv. A vállalkozó társaságnak, amely tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt a földdarab sorsát kezébe vette, más, azaz nagyszerűbb céljai voltak vele (és önmagával), mint amennyi beteljesült; a település nem korlátozódott volna a maroknyi villára, mely ma itt áll. Tömegestül kínálkoztak a telkek, a folyó mellett lefelé vagy egy kilométernyire minden készen állt - és áll ma is -, hogy a vásárlókat és a megállapodott életmód kedvelőit befogadja. A társulat tanácsüléseit a nagyvonalúság jellemezte. Nem elégedtek meg az árvédelmi partrendezéssel, járható rakpart építésével, kertészeti ültetvényekkel; a civilizáló kéz ezenfelül magához az erdőhöz is hozzányúlt, irtásokat vágott, egyes részeket kaviccsal töltött föl, a vadont utakkal tagolta, néhányszor hosszában és még többször keresztben - szépen elgondolt, fényes utakkal vagy úttervekkel durva kavicsból, kijelölve a kocsiutat és a széles gyalogjárót, amelyen azonban egyetlen gyalog sem jár, csak Bausán meg én; ő jó és tartós bőrből való négy talpán, én szöges csizmában a kavicsok miatt. Mert a villák, amelyeknek a társaság számítása és szándéka szerint rég ott kellene pompázniuk az utak mentén, egyelőre nem épültek föl, noha én elöljártam a jó példával, és házamat ide építettem. Amint mondom, tíz-tizenöt éve nem épültek föl, és így nem csoda, hogy a tájra bizonyos rossz hangulat ereszkedett, s hogy a társaság kebelében nincs nagy kedv további befektetésekre és a nagyszerű kezdet befejezésére.

És mégis annyira előrehaladtunk, hogy a lakó nélküli utcák megkapták szabályos nevüket, akárcsak a város területén vagy azon kívül fekvők; csak azt szeretném tudni, melyik álmodozó és múltba mélázón szép lelkű spekuláns adhatta ezeket az elnevezéseket. Van itt Gellert, Opitz, Fleming, Bürger utca, sőt Adalbert Stifter utca is, amelyet különösen vonzódó kegyelettel járok szöges cipőmben. Kezdetüknél mint a nem zárt sorban épített külvárosi utcáknál szokásos, ahol házsarkok nincsenek, oszlopok állnak, s rajtuk utcatáblák; kék zománctáblák fehér betűkkel. De ah, már nincsenek a legjobb állapotban, túlságosan régen nevezik néven a tervezett utakat, ahol senki nem akar lakni, és nem utolsósorban ezek a táblák a rossz hangulat, a kudarc és a megakadt fejlődés világos szemléltetői. Elhanyagolva merednek a semmibe; gondozásukra, megjavításukra senki sem gondol, nap és vihar szabad prédái. A zománc mindenütt lepattogzott, a fehér betűket megette a rozsda, úgyhogy némelyik betű helyett csak csúnyán cakkos szélű barna foltok és hézagok tátonganak, széttépve a neveket és megnehezítve elolvasásukat. Kivált az egyik névtábla okozott számomra nehéz agymunkát, amikor először jártam erre, s kutatva barangoltam be a vidéket. Rendkívül hosszú tábla volt, és az "utca" szó épségben megmaradt rajta; a tulajdonképpeni névnek azonban, amely mint mondom, igen hosszú lehetett egykor, legtöbb betűje teljesen vak volt, megette a rozsda: a barna hézagokból lehetett csak rájuk következtetni, de fölismerni semmi mást, mint elöl egy S felét, valahol a közepén egy e-t és a végén ismét egy e-t. Ez túlságosan kevés volt elmém számára, az egyenletben nagyon sok volt az ismeretlen. Sokáig álltam ott hátratett kézzel, fölnéztem a hosszú táblára, és tanulmányoztam. Azután továbbmentem Bausánnal a gyalogjárón. De miközben azt hittem, másra gondolok, titokban folyton egyen járt az eszem, elpusztult név titkát kutattam, és hirtelen rátaláltam - döbbenten megálltam: sietve visszamentem, még egyszer odaálltam a tábla elé, és számolgattam, próbálgattam. Igen, kijött, megtaláltam. A Shakespeare utcán jártam.

Épp ezek a táblák illenek ezekhez az utcákhoz, és ezek az utcák ezekhez a táblákhoz - álmatag és csodálatos elhanyagoltságukban. Átfutnak az erdőn, amelybe vágták őket; az erdő azonban nem nyugszik, nem hagyja érintetlenül az utcákat évtizedeken át, amíg telepesek jönnek; mindent megtesz, hogy ismét összezáródjon, mert ami itt nő, nem retten vissza a kavicstól, megszokta, hogy benne tenyésszen, s így mindenütt bíborfejű bogáncs, kék zsálya, ezüstös fűzbozót és fiatal kőrisek zöldje bújik elő a kocsiutakon és szemtelenül még a gyalogjárón is; semmi kétség, hogy a park költői nevű utcái elgazosodnak, a sűrűség elnyeli őket ismét, és akár sajnálni való, akár örvendetes ez, további tíz év múlva az Opitz és a Fleming utcák nem lesznek többé járhatók, és valószínűleg nyomuk sem marad. Egyelőre, persze nincs ok a panaszra, mert festői és romantikus szempontból bizonyára az egész világon nincsenek szebb utcák, mint ezek mai állapotukban. Ha erős cipőnk van, és nem kell félnünk a durva kövektől, nincs szebb, mint bolyongani félbemaradottságuk árvaságában - mint a talaj százféle vadnövénye fölött fölnézni a lágy nedvességtől tapadó, apró levelű lombra, amely a kilátásokat keretezi és körülzárja. Olyan lomb ez, amilyennek a tájképek lotaringiai mestere festette háromszáz esztendővel ezelőtt... De mit is beszélek - amilyennek festette? Ezt a lombot festette! Itt járt, ismerte ezt a vidéket, nyilván tanulmányozta, és ha az ábrándos részvényes, aki a park utcáit elnevezte, nem ragaszkodott volna oly szigorúan az irodalomhoz, most az egyik rozsdaette táblán Claude Lorrain nevét silabizálhatnám.

Ezzel leírtam a középső erdővidéket. De a keleti lejtőnek is meg nem vethető varázsa van, számomra éppúgy, mint Bausán számára, később elmondandó okokból. A patak övének is lehetne ezt a részt nevezni, mert ez adja meg idillikus tájképi jellegét, és nefelejcses ágyának csöndjével mintegy ellenképe a vad folyam övének odaát, melynek zúgását a többnyire nyugatról fúvó szélben még itt is hallani lehet. Ahol az első keresztút, mely rétmedrek és erdőparcellák között töltésszerűen visz jegenyesortól a lejtő felé, ahol ez a keresztút megáll a lejtő lábánál, bal felé út nyílik, melyet télen az ifjúság ródlipályának használ, a mélyebben fekvő terepre ereszkedve. Ott, ahol nem lejt többé, ott kezdődik a patak, és az oldalán, jobbra vagy balra tőle, ahogy éppen kedvük tartja, sétálgat úr és kutyája a változatos alakú lejtő mentén. Balra fás rétek terülnek el. Falusias kertgazdaság van ott, mely gazdasági épületeinek hátulját mutatja felénk, juhok legelik és tépik a lóherét, egy nem egészen épeszű, vörös szoknyás kislány vezénylete alatt, aki parancsosztogató dühvel állandóan térdére támasztja tenyerét, és csúf hangján torkaszakadtából kiabál, közben pedig iszonyatosan fél a gyapjában fenségesen kövérnek látszó nagy kostól, amely nem hagy magának parancsolni és azt teszi, amit akar. Kivált akkor csúnya a gyermek kiáltozása, ha Bausán megjelenése a juhok közt pánikot kelt, ami majdnem mindig megtörténik, teljesen Bausán szándéka és akarata ellenére, akinek a juhok tökéletesen közömbösek, s aki szinte levegőnek veszi őket, sőt hangsúlyozott nemtörődömséggel és megvető óvatossággal igyekszik megelőzni az ostoba pánik kitörését. Mert noha az én orrom számára elég erős (s különben nem is kellemetlen) az illatuk, mégsem vadszagot árasztanak, s következésképpen Bausánnak nem érdeke hajszolni őket. Ennek ellenére elég egy hirtelen mozdulata vagy már puszta megjelenése, hogy az egész nyáj, amely az előbb még békés gyermek- és férfihangon bégetve, szétszóródva legelészett, zárt tömegben, váll váll mellett, egyazon irányban elrohanjon, miközben a bárgyú gyermek összegörnyedve úgy üvölt utánuk, hogy hangja is elcsuklik, és a szeme szinte kiguvad gödréből. Bausán pedig fölnéz rám, mintha ezt mondaná: láthatod, hogy nem vagyok hibás, és semmi részem benne.

Egyszer azonban épp az ellenkező eset történt, ami még kínosabban és mindenesetre különösebben hatott, mint a pánik. Ugyanis az egyik juh, nemének egészen közönséges tagja, egy közepes nagyságú, átlagképű birka, keskeny, fölfelé kunkorodó szájjal, mely mintha mosolygott volna, és csaknem kajánul ostoba kifejezést adott neki, láthatólag belehabarodott s belebolondult Bausánba, és csatlakozott hozzá. Egyszerűen utánament - különvált a nyájtól, elhagyta a legelőt, és csöndesen s túlzott bambasággal mosolyogva, sarkon követte Bausánt, akármerre is járt. Ha Bausán letért az útról, követte, ha szaladni kezdett, ő is utánavágtatott, ha megállt, ugyanúgy tett, közvetlenül mögötte, titokzatos mosolygással, Bausán arcán fanyalgás és zavar tükröződött, és helyzete csakugyan roppant kínos volt, semmi értelme nem volt sem így, sem úgy - oly ostoba eset, amilyen sem vele, sem velem nem fordult még elő. A birka egyre jobban távolodott otthonától, de ez nem ijesztette meg, mindig messzebbre kísérte a bosszús Bausánt, láthatóan elszánva rá, hogy nem válik meg többé tőle, hanem kitart mellette, akármeddig és akárhová is megy. Bausán csöndesen húzódott hozzám, nem annyira félelemből, amire semmi oka nem volt, mint inkább szégyenkezve becstelen helyzete miatt. Végül is megelégelte a dolgot, megállt, fejét hátrafordította, és fenyegetően morogni kezdett. A juh bégetett egyet, ami úgy hangzott, mint valami gonosz emberi nevetés, és ez a szegény Bausánt olyan rémületbe ejtette, hogy behúzott farokkal elrohant - a birka pedig nevetséges szökésekkel nyomában.

A nyájtól már messze távolodtunk, a félkegyelmű kislány pedig úgy üvöltött közben, hogy majdnem megszakadt, s most már nemcsak térde fölé hajolt, hanem sikongása közben hol egyik, hol másik térdét húzta föl arcáig, úgyhogy messziről igazán torz és ijesztő látvány volt. Ekkor egy kötényes cseléd szaladt ki vagy a kiáltozásra, vagy mert amúgy is észrevette, mi történt. Egyik kezében vasvillával futott, másikkal befűzetlen keblét tartva, mely futás közben ide-oda ringott; kifúlva ért hozzánk, és nekilátott, hogy a birkát, amely ismét lépésben ment, mert Bausán is így tett, a villával visszaterelje megfelelő irányba, ami azonban sehogy sem sikerült. A juh félreugrott a villa elől, egy fordulattal azonban már megint Bausán nyomában volt, és úgy látszott, nincs olyan hatalom, amely eltérítse. Láttam, hogy nincs más segítség, és megfordultam. Valamennyien visszamentünk, mellettem Bausán, mögöttem a juh, emögött pedig a cseléd a villával, miközben a vörös szoknyás gyermek meggörbülve és toporzékolva kiabált felénk. De nem elég hogy visszamentünk a nyájig, egész munkára volt szükség, és a dolgot végig kellett csinálnunk. Be kellett térnünk az udvarra, be a birkaólig, melynek széles tolóajtaját a cseléd minden erejét megfeszítve tolta szét előttünk. Szépen bevonultunk; és amikor mind benn voltunk, nekünk, idegeneknek, ügyesen el kellett szelelnünk, a becsapott juh orra előtt pedig gyorsan betolták az ól ajtaját, úgyhogy odabenn fogva maradt. Csak ilyen módon folytathattam Bausánnal megszakított sétámat, a cseléd hálálkodása közepette. Bausán azonban mindvégig lehangolt és megalázott maradt.

Ennyit a juhokról. A gazdasági épületek mellett balról terjedelmes víkendtelep van, amely lugasaival és kápolnához hasonló parányi házikóival, valamint körülkerített kertjeivel temetőszerűen hat. Az egész telepet is kerítés veszi körül; a bejárat rácsos kapuján át csak a lugasok gazdái léphetnek be, s néha egy csupasz karú férfit látok ott, amint kilenclábnyi zöldségeskertecskéjében ás, mintha tulajdon sírját ásná. Aztán ismét vakondtúrásokkal borított nyílt mezők következnek, melyek a középső erdővidék széléig nyúlnak el, s amelyeken a vakondokon kívül sok pocok is tanyázik, amit szintén meg kell jegyeznünk, tekintettel Bausánra és sokoldalú vadászkedvére.

Másfelől, azaz jobbról, a patak és a lejtő halad párhuzamosan, ez utóbbinak a képe, amint mondottam, változatos. Az elején komor, sehol semmi napfény, és fenyőfák borítják. Később homokbányává alakul, mely forrón veri vissza a napsugarakat, meg később kavicsbányává, végül pedig téglazuhataggá, mintha odafönn egy házat bontottak volna le, és az értéktelen romokat itt egyszerűen lehajigálták volna, úgyhogy átmenetileg a patak folyása is nehézségbe ütközik. De kifog az akadályon, vize meggyűl kissé, és kiárad, vörösen a téglaportól, s megfestve a part füvét is, amelyet áztat. Azután annál tisztábban és vidámabban folyik tovább, itt-ott megcsillantva a napot tükrében.

A patakokat nagyon szeretem, mint általában minden vizet, tengertől a legkisebb nádas pocsolyáig, és ha fülem, például a nyári hegyek közt, meghallja a távolból egy patak titkos csobogását és csevegését, ha kell, még hosszú utat is megteszek az elmosódó hangok felé, hogy fölleljem medrét, szemtől szembe lássam a bércek rejtve csacsogó fiacskáját, és ismeretséget kössek vele. Szépek a hegyi patakok, melyek sötét fenyők és meredek sziklafokok közt rohannak alá dörögve, jéghideg, zöld tavakat alkotnak, és fehér porzással meredeken zuhannak a legközelebbi fokra. De a síkság patakjait is gyönyörűséggel és rokonszenvvel nézem, akár oly sekélyek, hogy alig bírják el ágyuk simára csiszolt, ezüstösen síkos kavicsait, akár oly mélyek, mint kis folyók, amelyek a kétoldalt mélyen alácsüngő füzek védelmében sebesen pezsegnek tova, középen gyorsabb áramlással mint a széleken. Ki nem követte már vándorlásai közben a vizek futását, ha tehette? A vonzóerő, amellyel a víz hat az emberre, természetes rokonérzésen alapszik. Az ember a víz gyermeke, testünk kilenctized részében ebből az elemből áll, és fejlődésünk bizonyos fokán, megszületésünk előtt, kopoltyúink vannak. A magam részéről szívesen elismerem, hogy a víz szemlélete minden megjelenési formájában és alakjában a legközvetlenebb és legerősebb természeti élvezet számomra, valódi elmerüléshez, valódi önfeledtséghez, a magam parányi létének igazi föloldódásához az általánosságban csak ennek a szemlélődésnek révén tudok jutni. Akár a szendergő vagy harsogva föltorlódó tenger látványa is oly mély testi elrévedés, oly önmagámtól való elszakadás állapotába tud ringatni, hogy minden időérzékemet elvesztem, és az unalom fogalma megszűnik számomra, miközben perceknek érzem az órákat ebben az egyesülésben és társaságban. De egy patak fölött húzódó bürü korlátja fölé hajolva is el tudok ácsorogni a végtelenségig, beléveszve a csörgedezés, örvénylés és rohanás szemléletébe, s anélkül, hogy az a másik áramlás, bennem és körülöttem, az idő sebes suhanása, félelmet vagy türelmetlenséget keltene bennem. A vízelem iránt érzett rokonszenvem teszi számomra értékessé és fontossá azt, hogy a keskeny földnyelvet, amelyen lakom, kétoldalt víz fogja körül.

Az itteni patak tehát az egyszerűek és igénytelenek közé tartozik, nincs semmi különös benne, jellege a barátságos mindennapiság. Kristálytiszta, hamisság és álság nélkül való naivitásában eszébe se jut, hogy zavaros áradással mutassa mélynek magát, sima és tiszta, és cseppet sem titkolja, hogy fenekén néhány elhajított bádogdoboz és egy fűzős cipő hullája hever a zöld iszapban. Különben elég mély ahhoz, hogy csinos, ezüstszürke és rendkívül fürge halacskák lakóhelye legyen, amelyek közeledtünkre hosszú cikcakkban menekülnek. Több helyen tószerűen kiszélesül, és partján szép füzek állnak, amelyek közül az egyiket arra menet különös szeretettel szoktam nézni. A lejtőn áll, tehát a víztől némi távolságban. De egyik ága vágyakozva nyúlik a patak fölé s a mélybe, és csakugyan el is éri a patak tükrét, úgy, hogy az elgyűrűző víz könnyedén megnedvesíti az ág végének ezüstös lombját. Így áll a vén fa, és élvezi ezt az érintést.

Jó itt sétálni a meleg nyári szél lágy áramában. Ha nagyon meleg van, Bausán bemegy a patakba, hogy lehűtse hasát, mert magasabban levő testrészei önszántából sohasem kerülnek érintkezésbe vízzel. Ott áll hátravetett füllel, jámbor arccal, miközben a víz körülcsobogja és tovaárad. Azután hozzám jön, hogy lerázza magáról a vizet, aminek meggyőződése szerint közvetlen közelemben kell megtörténnie, néha olyan buzgósággal rázkódik, hogy egészen bepermetez vízzel és iszappal. Mit sem használ, ha szóval és bottal utasítom vissza. Ami az ő szemében természetes, törvényszerű és elkerülhetetlen, abban nem engedi korlátozni magát.

A patak továbbfolyik nyugat felé, s egy kis helységhez ér, amely erdő és lejtő között lezárja északra a kilátást, s amelynek szélén van a vendéglő. A patak ott ismét kis tavat alkot, melyben a parasztasszonyok térdelve öblögetik a ruhát. Palló visz rajta át, ha pedig ezen átmentünk, egy kocsiútra jutunk, amely a faluból erdő és mező közt fut a város felé. De ha jobbra térünk erről az útról, egy ugyancsak kitaposott ösvényen a fák között néhány lépéssel elérjük a folyót.

Ez most már a folyó öve, ő maga kígyózik előttünk zölden és fehér tajtékzással; alapjában nem egyéb, mint egy nagy hegyi patak, de örökös morajlása, amelyet többé-kevésbé tompítva a vidéken mindenütt hallani, itt pedig teljes erővel tölti be a fület, akár a tenger szent zúgását pótolhatja, ha már ebben nem lehet részünk. Számtalan sirály kiáltozása vegyül közbe folytonosan, amelyek ősszel, télen és még tavasszal is éhes rikácsolással keringenek a levezetőcsatornák nyílásánál, és itt keresik élelmüket, míg az évszak ismét lehetővé nem teszi, hogy újra a hegyi tavaknál telepedhessenek meg - éppúgy, mint a vadkacsák. Ezek a vad- és félvad kacsák, amelyek a hideg hónapokat ugyancsak itt töltik a város közelében, ringatóznak a hullámokon, vitetik magukat a zúgókon, amelyek megforgatják és meghintáztatják őket, s egy-egy vízesés előtt az utolsó pillanatban fölrebbennek, hogy odább ismét leszálljanak a vízre...

A parti öv a következő módon van tagolva és lépcsőzve: az erdő szélének közvetlen közelében széles, kavicsos lapály terül el, mint a föntebb említett jegenyesor folytatása, s a folyam mentén legalább egy kilométernyire nyúlik, azaz a révházig, amelyről még lesz szó, és amely mögött a sűrűség közelebb nyomul a folyó ágyához. Már tudjuk, mi ez a kavicssivatag: a hosszanti műutak közül a legelső és legfontosabb, amelyet a telepítő társaság gyönyörűnek tervezett, tájszépségekben gazdag sétánynak az elegáns világ kocsiközlekedése számára, ahol lovagló urak nyargalhattak volna fényesre lakkozott hintók mögött, enyelgő szavakat váltva a mosolyosan hátrahajló hölgyekkel. A révház mellett nagy s ma már roskatagon dülöngő fatábla hirdeti, mi lett volna a kocsikorzó közvetlen célja, az ideiglenes végpont, mert széles betűkkel az áll rajta, hogy ez a saroktelek parkkávéház és előkelő ivó létesítésének céljaira való... A szándék most már csak szándék marad. Mert a parkkávéház asztalkái, sürgő-forgó pincérei és kortyoló vendégei helyett még mindig csak a ferde tábla áll itt, tétován, roskatag, kínálat-kereslet nélkül, s a korzó csupán durva kavicsokból szétömlő sivatag, melyet csaknem oly sűrűn nő be a fűzbozót és kék zsálya, mint az Opitz és Fleming utcát.

A sétány mellett, a folyóhoz közelebb, keskeny füves lejtőjű és szintén alaposan elgazosodott kavicstöltés húzódik, melyen távírópóznák állnak - én azonban szívesen sétálok rajta, egyrészt a változatosság kedvéért, másrészt mert a kavicson, ha nehézkes is, de tiszta a járás, amikor nagy záporok után ott lenn az agyagos gyalogút járhatatlannak látszik. Ez a gyalogút, a tulajdonképpeni sétaút, amely órák hosszat vonul a folyam mentén, hogy végül is elvadult parti ösvénnyé váljék, a víz felől fiatal juharfákkal és nyírfákkal van beültetve, másik felől pedig a táj hatalmas őslakói állnak, kolosszális füzek, nyárfák és ezüstjegenyék. Partja meredeken és mélyen esik a folyam felé. Fűzvesszőből készült okos fonadék, s alul még betonozás is védi az áradás ellen, amely évente egyszer-kétszer, mikor olvad a hó a hegyekben vagy tartós záporesők alkalmával fenyegeti. Itt-ott fahágcsófélék, félig létrák, félig lépcsők ereszkednek le róla, amelyeken elég kényelmesen lehet leszállni a tulajdonképpeni folyamágyba: a többnyire kiszáradt, körülbelül hat méter széles tartalékmedrébe a nagy hegyi pataknak, amely éppúgy, mint a kicsiny vagy legkisebb patakok, tehát mindig a felső folyamvidék vízviszonyai szerint, néha csupán zöld vízszalag, sziklái alig nedvesek, és a sirályok mintha hosszú lábbal állnának a vízen - más körülmények között pedig csaknem veszedelmes szörnnyé nő, árvízzé dagad, széles ágyát szörnyű tombolással tölti be, idegen tárgyakat ragad magával forgatagában, szatyrokat, bokrokat, döglött macskákat, és folytonosan kicsapással és erőszakkal fenyeget. A tartalékágyat is ferdén futó, karámoldalszerű, párhuzamos fűzfafonatok erősítik az áradás ellen. Tele van cimborral, perjével és a vidék mindenütt jelenlevő dísznövényével, száraz kék zsályával; és jól járható a lapos kövekkel kirakott partszegély segítségével, amely egészen a hullámok szomszédságában vonul, és számomra további, mindennél kedvesebb lehetőséget ad, hogy sétáimat változatossá tegyem. Noha a merev kövön nem éppen kellemes a járás, bőven megéri a fáradságot a víz intim közelsége. Ilyenkor néha a homokban is lehet járni - mert a kövecs és perje közt homok van, kissé agyagos, nem olyan szent tisztaságú, mint a tengeré, de mégis valódi föveny, és mintha tengerparton járnánk itt lenn, amely a végtelenségbe nyúlik - nem hiányzik a zúgás és sirályrikácsolás sem, sem pedig az az időt és teret elnyelő egyformaság, mely bizonyos elbódító szórakozást nyújt. Mindenütt alacsony zúgók morajlanak, és a révház felé félúton már belévegyül a vízesés dörgése is, amellyel egy ferdén torkolló csatorna ömlik odaát a folyóba. A zuhatag teste íves, csillogó, üveges, mint egy halé, és lábánál örökös a pezsgés.

Szép itt, amikor kék az ég, és a kompot zászló díszíti a jó idő tiszteletére vagy valamely ünnepélyes alkalomból. Más csónakok is vannak itt, de a kompot drótkötél tartja, s ez ismét össze van kötve egy másik, még vastagabb, a folyón keresztbe feszített drótkötéllel, amelyen egy csiga segítségével fut végig. A kompot maga az ár hajtja, a révész kezének kormányzása végzi el a többit. A révész asszonnyal és gyerekkel együtt ott lakik a révházban, amely valamivel a felső gyalogút mögött van, konyhakerttel és tyúkóllal, s amely bizonyára hivatalból járó szabad lakás. Olyan, mint egy szeszélyesen és könnyedén épült törpe villa erkélyecskéivel és kiugróival, és úgy látszik, két szobája van lenn és kettő fenn. Szívesen üldögélek a padon a kertecske előtt, amely mindjárt ott van a felső gyalogútnál. Bausán a lábamon ül, a révész tyúkjai körülsétálnak, minden lépésnél előrelökve fejüket, és a kakas többnyire fölszáll a pad támlájára, farkának zöld zsandártollait lelógatja hátul, így ül mellettem, s egyik piros szemével élesen vizsgálgat oldalról. Nézem a kompforgalmat, amely nem éppen sűrű, még csak nem is eleven, inkább nagy szünetekkel történik. Annál szívesebben látom, ha itt vagy odaát egy ember vagy egy kosaras asszony jelentkezik, és át akar kelni a folyón; mert a "vígy át" költészete mindig emberien vonzó, éppúgy, mint a legrégibb időkben, még akkor is, ha, mint itt, a cselekmény újkorian fejlődött formák közt bonyolódik is le. A parton mindkét felől kettős falépcső visz le a folyamágyba és a pallókhoz, a jövők és menők számára, és itt is, odaát is, elektromos csengőgomb van fölszerelve a lépcső mellett. Megjelenik egy ember a túlsó parton, csöndesen áll, és átnéz a vízen. Nem kiált már, mint valamikor, tölcsért formálva kezéből. Odamegy a csengőhöz, kinyújtja karját, és megnyomja a gombot. Éles csöngés hallatszik a révész villácskájában: ez a mai "vigyél át"; s így is még mindig költői. A várakozó áll és figyel. És csaknem ugyanabban a pillanatban, amikor megberren a csengő, a révész is kilép hivatalos házikójából, mintha az ajtó mögött állt vagy egy széken ült volna a küszöbön, csupán a jelre várva - kijön, és lépteiben van valami, mintha közvetlenül a gombnyomás mozgatta volna meg gépiesen, mint ahogy a céllövő bódéban lő az ember egy házikó ajtajára: s ha eltalálta, az fölpattan, és egy alak jön ki, sarlós lány vagy őrt álló katona. Túlságos sietség nélkül, egyenletesen lóbálva karját, megy a révész kis kertjén és a gyalogúton át s a falépcsőn le a folyóhoz. Eloldja a kompot, és megragadja a kormányt, miközben a csiga végigszalad a keresztbe futó drótkötélen, és a kompot átviszi. Odaát beugrik hozzá az idegen, aki az innenső pallón átad egy nikkelpénzt, vidoran fölfut a lépcsőn, miután átjutott a folyón, és jobbra vagy balra fordul. Néha, ha a révészt gyengélkedés vagy sürgős házimunka akadályozza, az asszony vagy esetleg a gyerek jön ki, és hozza át az idegent; mert ezek is éppen olyan jól értenek hozzá, mint ő, és magam is értenék hozzá. A révész hivatala könnyű, és nem kíván semmi különös tehetséget vagy képzettséget. Szerencsésnek és a sors kegyeltjének mondhatja magát, hogy övé a javadalom, és ő lakik a törpe villában. Minden szamár helyébe állhatna zavar nélkül, és ezt ő is jól tudja, ezért szerényen és hálásan viselkedik. Hazatértében udvariasan köszönt, amint ott ülök a padon a kutya és a kakas között, és látszik rajta, hogy nem akar ellenségeket szerezni.

Kátrányszag, parti szél - és tompán loccsan a víz a csónakok fáján. Mit kívánhatok többet? Néha más, otthonos emlék lep meg: a víz alacsonyan áll, poshadt szagot áraszt - ez a lagúna ez Velence. Azután ismét vízözön, végtelen eső zúdul alá, gumiköpenyben, ázott arccal feszülök a felső úton a kemény nyugati szél ellen, amely eltépi a fasorban a fiatal jegenyéket a karóktól, és megmagyarázza, miért görbülnek itt a fák szél irányában, miért csak egyik oldalon nő koronájuk; s Bausán gyakran megáll az úton, és jól megrázza magát, hogy csak úgy fröcsköl mindenfelé. A folyó nem az többé, ami volt. Megáradt, sötétsárga, vészes kifejezéssel hömpölyög tova. A vad áradat imbolygása, föltorlódása és súlyos rohanása ez - piszkos hullámaival betölti az egész tartalék ágyat a part széléig, sőt felcsap a betonozásig és a fűzfafonatú védőgátig, úgyhogy áldani kell az előrelátást, amely megalkotta őket. A legfélelmetesebb az, hogy a folyó csöndes, sokkal csöndesebb, mint egyébkor, csaknem hangtalan ebben az állapotban. A szokott zuhatagok nincsenek többé, a víz túlságos magasan áll, de helyük fölismerhető arról, hogy a hullámok ott mélyebb völgyeket alkotnak, és magasabbra torlódnak, mint másutt, és hogy tarajuk hátracsap, nem előre, mint a partot verő hullámoké. A vízesésnek egyáltalában nincs többé szerepe; teste lapos és szegényes, a vízállás magassága folytán szinte teljesen megszűnt lábánál a pezsgés. Ami pedig Bausánt illeti mindezen jelenségek közepette, csodálkozása a dolgok ilyetén változásán nem ismer határt. Egész úton csupa csodálkozás, nem tudja megérteni, hogy a száraz tér, ahol máskor ügetni és rohanni szokott, mára eltűnt, víz alatt áll; rémülten menekül föl a parton a magasra csapó ár elől, farkát csóválva néz vissza rám, nézi ismét a vizet, és közben zavarában ferdére nyitja száját, megint becsukja, és nyelvét szája szögletébe dugja - s ez a némajáték épp annyira emberi, mint amennyire állati, kifejezési eszköznek kissé durva és alsórendű, de rendkívül érthető, és pontosan olyan, mint amilyet valamely bonyolult helyzetben használna egy némileg együgyű és alacsony származású ember, mindenesetre még a tarkóját is vakargatva hozzá.

Miután ekképpen még bővebben is beszéltem a folyó övéről, az egész tájat leírtam, és úgy hiszem, mindent elkövettem szemléletessé tételére. Nagyon tetszik nekem így leírásban, de még jobban tetszik természetben. Mindenesetre pontosabb és sokfélébb ebben a szférában, mint ahogy a valóságos Bausán is melegebb, elevenebb és vidámabb, mint mágikus tükörképe. Hálás és hű vagyok e tájhoz, azért írtam le. Ez az én parkom és egyedüllétem; gondolataim és álmaim elkeverednek és összenőnek képeivel, miként kúszónövényeinek indája a fákéval. Láttam a nap és az év minden szakában: ősszel, amikor a hervadó lomb vegyi illata tölti be a levegőt, a bogáncskórók tömege bolyhosan elvirágzik, a "gyógypark" nagy bükkjei rozsdaszínű levélszőnyeget terítenek maguk alá a gyepen, és az aranyba mártott délutánok színpadias-romantikus koraestté sötétednek: holdsarló úszik az égen, teljes ködpára a völgyek fölött, és a fák fekete sziluettje közt esti fény vöröslik... Láttam tehát ősszel, és láttam télen is, amikor a kavicsot hó fedi, és egyenletesen eltakarja, úgyhogy sárcipőben járni lehet rajta; a folyó feketén hömpölyög a sápadt, fagytól gémberedett partok között, és sirályok százainak rikácsolása tölti be a levegőt reggeltől estig. De mégiscsak az enyhe hónapokban a legszabadabb és legmeghittebb vele az érintkezés, amikor semmi fölszerelésre nincs szükség, hogy két futó zápor között gyorsan, egy negyedórácskára kisétáljunk, elhaladtunkban egy fagyalágat hajlítsunk arcunk elé, és futó pillantást vessünk a tovasiető hullámokra. Talán vendégek voltak odahaza, most már elmentek, az ember a társalgástól felőrlődve maradt a négy fal között, ahol az idegenek lehelete még ott lebeg a levegőben. Jó ilyenkor kabát, kalap nélkül csellengeni egy kissé a Gellert és a Stifter úton, némi levegőt szívni és fölüdülni. Az ember fölnéz az égre, vagy a finom és lágy lombok mélyére, az idegek megnyugszanak, s komolyság és csönd tér vissza a lélekbe.

Bausán ilyenkor mindig mellettem van. A világ behatolását a házba nem akadályozhatta meg, noha rettenetes hangon emelt szót és tiltakozott ellene, de ez mit sem használt, kénytelen volt eloldalogni. Most örül, hogy ismét vele vagyok a pagonyban. Egyik füllebenyét hanyagul hátraveti, és a kutyák szokása szerint rézsútos futással, úgy, hogy a hátsó lábak nincsenek pontosan az elülsők mögött, hanem kissé oldalvást mozognak, üget előttem a kavicson. És hirtelen látom, amint egész testében-lelkében megrendül, s fölmeredő farkcsonkját vadul kezdi csóválni. Fejét előre és oldalt löki, teste kifeszül és meghosszabbodik, erre-arra szökken, és a következő pillanatban orrát folytonosan a földre nyomva, bizonyos irányban elinal. Szimatot kapott. Egy nyulat kerget.


A VADÁSZAT

A táj gazdag apróvadban, és mi vadászunk is rájuk; azaz Bausán vadászik, én pedig nézem. Ilyen módon vadászunk nyúlra, fogolyra, pocokra, vakondra, vadkacsára és sirályra. De a komolyabb vadászattól sem riadunk vissza, fácánra, sőt őzre is cserkészünk, ha télidőn ily nagy állat pagonyunkba téved. Izgalmas látvány, amint a hosszú lábú, könnyű testű állat a hótól elütő barnaságában, magasra billegő fehér hátsó résszel menekül a minden erejét megfeszítő kis Bausán elől - a legnagyobb részvétellel és feszültséggel kísérem az eseményt. Nem történik ugyan semmi, még sohasem történt, és nem is fog történni. De a kézzelfogható eredmény hiánya sem Bausán kedvét és szenvedélyét nem csökkenti, sem a magam gyönyörűségéből nem vesz el. A vadászatot önmagáért űzzük, nem pedig a zsákmányért, a haszonért, és amint mondom, Bausán a cselekvő fél. Tőlem inkább csak erkölcsi támogatást kíván, mivel az együttműködés más formáját, az elintézés határozottabb és tárgyilagosabb módját személyes és közvetlen tapasztalatból nem ismeri. Hangsúlyozom ezeket a szavakat: "személyes" és "közvetlen"; merthogy ősei, legalábbis a vizslaágon, ismerték a valóságos vadászatot, az több, mint valószínű, és már gondoltam rá, vajon fölmerülhet-e benne az ősi emlékezés, és életre hívhatja-e valamilyen véletlen élmény. Az ő létfokán az egyén élete bizonyára felületesebben különül el a fajétól, mint az embernél, születés és halál kevésbé mélyreható megingása a létezésnek, a vér hagyományai talán sértetlenebbül őrződnek meg, úgyhogy az ellentmondás csak látszólagos, ha magával hozott tapasztalatokról, tudattalan emlékekről beszélünk, amelyek fölidéződve, az állatot megzavarhatják személyes tapasztalataiban, s többé nem elégszik meg velük. Ezen a gondolaton rágódtam egyszer némi nyugtalansággal; de éppoly hamar elűztem magamtól, mint ahogy Bausán is nyilván kiverte fejéből a brutális eseményt, amelynek tanúja volt, és ami tépelődéseimre alkalmat adott.

Többnyire délben, fél tizenkettőkor vagy tizenkettőkor indulok vele vadászatra, néha, kivált meleg nyári napokon, későbbi délutáni órán is, hat órakor vagy még később, vagy ebben az időben már másodszor; mindenesetre ilyenkor már egészen más erőben vagyok, mint első hanyag reggeli sétánknál. A korai órák érintetlen frissessége rég odavan, gondok és harcok adódtak közben, nehézségeket győztem le, hogy csak úgy csikorgott, miközben minden egyessel megküzdöttem; ugyanakkor mélyreható és bonyolult összefüggéseket kellett erősen eszemben tartanom, végső elágazásaikban is lélekkel megtöltenem - s a fejem már fáradt. A vadászat Bausánnal elszórakoztat s fölvidít ilyenkor, fölserkenti bennem az életerőt, s a nap hátralevő részére, amikor még mindig van egy s más tennivalóm, ismét helyrehoz. Hálából írom le a vadászatot.

Természetesen szó sincs róla, hogy a megnevezett vadfélék közül naphosszat csak egy bizonyos fajtát vennénk célba, és például nyúl- vagy vadkacsalesre mennénk. Inkább összevissza vadászunk mindenre, ami éppen - csaknem azt mondtam: puskánk elé kerül; és nem is kell messze mennünk, hogy vadra akadjunk, a vadászatot betű szerint véve, nyomban a kertajtó előtt kezdhetjük, mert pocok és vakond tömegesen tanyázik a rét mélyén, a ház mögött. Ezek a kis bundások a szó szoros értelmében nem vadak; de titkosan áskáló lényük, s kivált a pockok ravasz fürgesége, amelyek nappal is látnak, nem úgy, mint lapátlábú rokonuk, s gyakran a föld felszínén futkosnak okos szemmel, de veszély közeledtére ismét becikáznak fekete búvólyukukba, anélkül, hogy lábuk mozgása látható volna, mindig roppant hatással van Bausán üldöző ösztönére, és amellett ez az egyetlen vad, amely néha zsákmányul esik; egy pocok, egy vakond mindenesetre jó falat - nem megvetendő oly szűkös időkben, mint a mostaniak, amikor a kutyaház mellé állított tányérban gyakran semmi más nincs, csak egy kevés ízetlen gerslileves. Így, alighogy pár lépést botozgattam fölfelé a jegenyefasorban, és Bausán alig tombolta ki magát kissé bevezetésül, már látom, hogy a legfurcsább bukfenceket veti jobbomon: a vadászszenvedély már elragadta, nem hall és nem lát semmi mást, mint az állatkák izgatóan rejtett motozását maga körül; feszülten, farkcsóválva, lábát óvatosan emelve lopódzik a fűben, hirtelen megáll, egy-egy elülső és hátsó lábát a levegőben felejtve, ferde fejjel, hegyes orral mereszti szemét felülről le a földre, miközben fölágaskodó füleinek leffentyűi szeme mellett kétoldalt előrehullanak; két elülső lábára toppanva hirtelen előreugrik, s megint előre és hőkölő arccal les oda, ahol az előbb még volt valami, most pedig semmi sincs többé. Erre ásni kezd... Nagy kedvem volna csatlakozni hozzá, és megvárni az eredményt; de akkor tapodtat sem haladnánk, egész napra való vadászkedvét elpazarolná itt a mezőn. Így hát továbbmegyek, nem bánva, hogy utolér-e, akármeddig marad is el, s ha nem is látja, merre térek: nyomom éppoly világos számára, mint egy vadé; fejét két elülső lába közé dugva cserkel utánam, ha elvesztett szem elől, már hallom adóérmének csilingelését, erős vágtatását hátam mögött, elrohan mellettem, és visszafordul, hogy farkcsóválva jelentse érkezését.

De kinn az erdőn vagy a pataköv tág mezőin néha mégis odaállok, és elnézem, miként ássa egy pocok lyukát, még akkor is, ha már késő van, és nézelődés közben eltelik a sétálásra szánt idő. Szenvedélyes munkája leköt, buzgalma rám ragad, nem tudom megállni, hogy szívből sikert ne kívánjak neki, és sokért nem adnám, ha az eredménynek tanúja lehetnék. A hely, ahol ás, kívülről talán nem is feltűnő - talán mohos, gyökerekkel inas emelkedés egy nyírfa lábánál. De a vadat meghallotta, megszagolta ott, talán látta is, amint elcikázott, biztos benne, hogy ott ül a föld alatt folyosóján és házában, csak el kell érni, és ezért teljes erőből ás, föltétlen és önfeledt odaadással, nem dühösen, hanem sportszerű, tárgyilagos szenvedéllyel - látni is öröm. Csíkos kis teste, melynek sima bőre alatt látszanak a bordák s az izmok játéka, közepén homorúvá nyomódik, hátsó része a gyors iramban szüntelenül ide-oda mozgó csonka farokkal meredeken fölmagasodik, feje lenn van elülső lábánál a már kiásott, rézsútosan futó üregben, és arcát elfordítva, amilyen gyorsan csak tudja, tépi érckemény karmaival egyre tovább és tovább a földet, hogy kalapom karimájáig repülnek a rögök, kavicsok, fűrongyok és fás gyökérdarabkák. Közben a csöndben horkantása hallatszik, amint némi előhaladás után orra a talajba túr, hogy az okos, óvatos, néma kis lényt odabenn szaglásával megostromolja. Tompa hang ez: gyorsan löki ki lélegzetét, csak épp hogy kiürítse tüdejét, és megint beszíhassa a finom, éles, jóllehet még távoli és rejtett egérszagot. Mit érezhet az állatka odalenn erre a tompa horkolásra? Hát ez már az Ö dolga vagy Isten dolga, aki Bausánt a mezeiegerek ellenségének és üldözőjének teremtette, és azután a félelem nem más, mint fokozott életérzés, az egérke valószínűleg unatkozna, ha nem volna Bausán, és mire szolgálna akkor gyöngyszemű okossága és gyors ásóművészete, ami bőségesen kiegyenlíti a harci feltételeket, úgyhogy a támadó sikere mindig meglehetősen valószínűtlen. Egyszóval nem érzek részvétet a pocok iránt, lelkileg Bausán pártján állok, és gyakran nem tudok megmaradni a néző szerepében: botommal közbelépek, ha egy keményen ülő kavics, egy szívós gyökérszalag útjában áll, és fúrva és emelve segítem elhárítani az akadályt. Ilyenkor munkája közben gyors, felhevült pillantást küld föl hozzám az egyetértés jeléül. Teli szájjal harap a szívós, gyökérhálós földbe, rögöket tép föl, oldalt löki őket, újból tompán a mélybe horpan, és szimatjától föltüzelve, ismét őrjöngő tevékenységbe kezd karmaival.

Az esetek nagy többségében mindez hiábavaló fáradság. Földes orral, vállig összepiszkolva Bausán fölületesen még egyszer körülszaglássza a helyet, és aztán otthagyja, közönyösen kotródik odább. "Semmi sem volt, Bausán", mondom én, ha rám néz. "Semmi sem volt", ismétlem, miközben az érthetőség kedvéért fejemet rázom, s fölvonom szemöldökömet és vállamat. De egyáltalában nem szükséges vigasztalni őt, a balsiker egy pillanatra sem csüggeszti el. A vadászat vadászat, a konc nem fontos, fő a pompás erőpróba, gondolja, amennyire egyáltalában gondol még az oly nagy hévvel folytatott ügyre; mert már új vállalkozásokba fogott, amire igazán bőven van alkalom mind a három övben.

Ám az is előfordul, hogy elfogja az egeret, ami számomra némi megrendüléssel jár, mert könyörtelenül föl is falja szegényt, elevenen, szőröstül-bőröstül, ha elkapta. Életösztöne talán nem adott elég bölcs tanácsot a boldogtalannak, s túlságosan puha, védtelen és könnyen föltúrható helyet választott háza építésére; talán a folyosó nem volt elég mély, s az állatka ijedtében nem tudta gyorsan tovább fúrni, elvesztette fejét, s csupán néhány ujjnyira a felszín alatt húzta meg magát, miközben a füléig hatoló szörnyűséges fújtatásra a rémülettől majd kiugrottak fényes gyöngyszemei. Elég az hozzá, a vaskarmok megtalálják, földobják - föl az iszonyú napvilágra a szerencsétlen kis pockot! Joggal féltél úgy, kicsi, s most még jó, hogy jogos nagy félelmed valószínűleg félig öntudatlanná tett, mert hamarosan kásává változol. Bausán megragadja farkánál fogva, kétszer-háromszor erre-arra veti a földön, egészen gyönge sipítás hallatszik, az elveszett egérke utolsó hangja, és Bausán bekapja fehér fogai közé. Terpeszkedve, elülső lábait szétvetve, lesunyt fejjel áll ott, és rágás közben előrelöki fejét, miközben a falatot mintha mindig újra elkapná, s szájában eligazítaná. A kis csontok roppannak, szája sarkában még egy bundadarabka lóg egy pillanatra, beszippantja, s vége - Bausán valami győzelmi és örömtáncba kezd körülöttem, én pedig ott állok botomra támaszkodva, ahogyan egész idő alatt álltam az eseményt szemlélve. "Szép alak vagy!" - mondom borzongó elismeréssel, és bólintok. "Kis gyilkos, kis kannibál!" E szavakra tánca viharosabb lesz, és kis híja, hogy hangosan nem nevet hozzá. Így indulok tovább utamra, s kissé borzongok attól, amit láttam, de legbelül kissé föl is villanyoz az élet nyers humora. A dolog rendben van - a természet rendje szerint -, egy ösztöneitől hiányosan irányított mezei pocok kásává változott. De ilyen esetben jobb szeretem, ha a természet rendjét nem segítettem botommal, hanem csupán szemlélődésre szorítkozom.

Ijesztő, ha hirtelen föltör egy fácán a sűrűből, ahol ülve aludt, vagy ébren reménykedett, hogy észrevétlen marad, de Bausán szimatoló orra némi keresés után fölverte. Csapkodva és verdesve, ijedten fölháborodott rikácsolással és burrogással fölrobajlik a nagy, rozsdavörös, hosszú tollú madár, és a magasból a lomb közé hullatva ürülékét, balga fejvesztettséggel egy fára menekül, ahol tovább jajveszékel, miközben Bausán a fa törzsének vetve lábát, viharosan ugat fölfelé. Föl, föl! - kiáltja ez az ugatás. Repülj tovább, kedvemnek ostoba játékszere, hogy üldözhesselek! És a vadmadár nem tud ellenállni a hatalmas hangnak, zúgva hagyja el ismét az ágat, és nehézkes repüléssel áttör a lombkoronán, folytonosan burrogva és jajongva száll tovább, miközben Bausán odalenn figyelmesen és férfias némasággal követi.

Ennyiből áll öröme; többet nem akar, és másról nem tud. Mert mi történne, ha elkapná a madarat? Semmi sem történne - láttam, amint karmai közt volt már egy, mély álmában lepte meg, úgyhogy a nehézkes szárnyas nem bírt idejében fölcsapni a földről: a megzavarodott győztes ott állt fölötte, és nem tudta, mit kezdjen vele. Egyik szárnyát elterpesztve, elnyújtott nyakkal feküdt a fácán a fűben, és sivított, sivított szüntelen: úgy hangzott, mintha egy vénasszonyt gyilkoltak volna a bozót közt, s odasiettem, hogy megakadályozzak valami borzalmat. De hamar meggyőződtem róla, hogy nem kell félnem: Bausán nyilvánvaló tanácstalansága, a félig kíváncsi, félig undorodó kifejezés, amelyet ferde fejjel foglyára pislogva öltött, megnyugtatott. A vénasszonysipítás nyilván fölborzolta idegeit, az egész véletlen esemény inkább zavarba hozta, mint diadallal töltötte el. Hogy egy kicsit megkopasztotta a vadat tisztesség okából? Úgy hiszem, láttam, amint szájával, fogait azonban nem használva, néhány tollat kihúzott ruhájából, és bosszús fejvetéssel félrelökött. Azután ellépett tőle, és szabadon engedte - nem nagylelkűségből, hanem mert a dolog untatta, semmi köze nem volt többé vidám vadászathoz. Sohasem láttam ennél elképedtebb madarat! Nyilván leszámolt már életével, és egy pillanatra úgy látszott, nem tud többé mit kezdeni vele: egy darabig úgy feküdt a fűben, mint a hulla. Azután egy kicsit arrább vonszolódott a földön, fölimbolygott egy fára, mintha újból le akart volna fordulni, összeszedte magát, és nehezen vonszolva tollait, elmenekült. Nem sivított már, befogta a csőrét. Némán repült a parkon, a folyón, a túloldali erdőkön át, el, el, amilyen messze csak lehetett, és bizonyára sohasem tért vissza.

Pagonyunkban bőven akad hozzá hasonló, akiket Bausán becsülettel meghajszol. A pocokevés egyetlen véres tette, de ez csak úgy mellékesen és nélkülözhetően kíséri a büszke öncélt: a szimatolást, fölverést, rohanást, üldözést - mindenki így látná, aki e ragyogó játék közben megfigyelné őt. Milyen szép lesz közben, milyen eszményi, milyen tökéletes! A hegyek parasztos, esetlen fia is tökéletes és szoborszép lesz, ha zergevadászként áll a sziklán. Minden nemes, mély és jó kiütközik Bausánból, és pompásan megsokszorozódik ezekben az órákban; azért várja oly nagyon őket, és szenved, ha hiába múlnak el. Nem pincsikutya, hanem szabályszerű vadász és szaglász, s azokból a harcias, férfiasan ősi pózokból, amelyeket folytonosan változó mozgása közben vesz föl, sugárzik az önmagán érzett öröm. Alig tudok valamit, ami nagyobb üdülés volna szememnek, mint látni őt, amikor ruganyos ügetéssel vonul a csaliton át, s aztán feszülten megáll, egyik lábát kecsesen megemelve s befelé görbítve, okosan, figyelmesen, jelentékenyen, minden jó tulajdonságának megfeszítésével! Közben nyüszög, lába valami tüskés bozótba akadt, és hangosan fölvonít. De ez is természetes, ez is szép egyszerűségének derűs bevallása, méltóságát csak egy pillanatra árnyékolja be, a következő percben már ismét csorbítatlan tartásának pompája.

Nézem Bausánt, és eszembe jut az az idő, amikor minden büszkesége és nemessége veszendőbe ment, és szó szerint újból testi és lelki mélypontjára süllyedt, ahogy valamikor a leányasszony konyhájában találtuk, s amelyből elég küzdelmesen emelkedett föl, hogy hinni tudjon önmagában és a világban. Nem tudom, mi volt vele - a szája vérzett vagy az orra vagy a torka, mindmáig nem tudom -, amerre járt, kelt, vérfoltokat hagyott, a pagony füvében, fekhelye szalmáján, a szoba padlóján, ahová belépett, és semmi külső sérülést nem lehetett fölfedezni rajta. Orrát gyakran mintha vörös olajfestékkel kenték volna be. Ha tüsszentett, vért fröcskölt szét, amelybe beletalpalt, úgy, hogy ujjainak téglaszín lenyomata mindenütt ott maradt, ahová lépett. Gondos vizsgálatoknak sem lett eredménye, s nyugtalanságunk csak nőtt. Talán tüdővészes? Vagy valami más, előttünk ismeretlen betegséget szerzett, amely kutyákat támad meg? Amikor néhány nap múlva sem szűnt meg a félelmetes és tisztátalan jelenség, elhatároztuk, hogy beszállítjuk az állatorvosi klinikára.

Következő napon, dél felé, gazdája barátságos határozottsággal rákényszerítette a szájkosarat, azt a bőrből való rácsos álarcot, amelyet Bausán mindennél jobban utál, s amelytől fejét rázva, lábát emelve szüntelenül szabadulni akar - ráakasztotta a fonatos pórázt, és így fölszerszámozva elvezette a fasorban bal felé, azután a városi parkon és még azután egy városi utcán át az állatorvosi főiskola épületeihez, melyeknek átléptük kapuját, és áthaladtunk udvarán. Egy váróteremben állapodtunk meg, ahol a fal mentén több idegen ült, mindegyik kutyát tartva pórázon, akárcsak én - különböző nagyságú és fajtájú kutyákat, amelyek bánatosan nézték egymást bőrrostélyukon át. Egy anyóka ült ott gutaütött mopszlijával, egy livrés szolga magas, hófehér, orosz agárral, amely időről időre előkelően krákogó köhögést hallatott, valami falusi ember egy dakszlival, melyet nyilván az ortopédiai tudomány számára hozott, mert mind a négy lába hibásan, görbén és csámpásan illeszkedett testéhez, és még mások. A jövő-menő intézeti szolga egyenként beengedte őket a szomszédos rendelőszobába, melynek ajtaja végre számomra s Bausán számára is föltárult.

A legszebb férfikorban levő professzor, ki fehér orvosi köpenyben, aranykeretes szemüveggel, fürtös fővel és oly értő, barátságos nyájassággal fogadott, hogy magamat és enyéimet is gondolkozás nélkül rábíztam volna minden nyavalyában, előadásom alatt atyaian mosolygott le az előtte ülő és a maga részéről nagy bizalommal föltekintő páciensre. "Szép szeme van", mondta, nem törődve az oldalszakállal, és aztán kijelentette, hogy nyomban megvizsgálja az állatot. A szolga segítségével a csodálkozástól ellenállásra képtelen Bausánt egy asztalra fektette, s megható látvány volt, amint az orvos rátette a fekete hallgatócsövet, s lelkiismeretesen kivizsgálta a kis pajtást, ahogy énvelem is történt már nemegyszer életemben. Meghallgatta gyorsan dolgozó kutyaszívét, meghallgatta különböző pontokon organikus belső életét. Azután a hallgatót hóna alá vette, két kézzel megvizsgálta Bausán szemét, orrát, valamint szájüregét, és végül ideiglenes véleményt nyilvánított. A kutya kissé ideges, vérszegény, mondotta, de különben jó állapotban van. A vérzések oka bizonytalan. Lehet szó episztakszisról vagy esetleg hematemezisről. De tracheális vagy pharingeális vérzés sincs kizárva. Egyelőre talán leghelyesebb hemoptizisről beszélni. Az állatot gondosan meg kell figyelni. Mindjárt ott is hagyhatom, és egy hét múlva érdeklődhetem.

Így kitanítva, köszönettel ajánlottam magam, és búcsúzóul megveregettem Bausán vállát. Még láttam, amint a szolga az újonnan fölvett beteget az udvaron egy hátsó épület bejárata felé vezeti, és amint Bausán zavart és aggodalmas arckifejezéssel néz utánam. És mégis hízeleghetett neki, amint, mi tagadás, nekem is, hogy a professzor idegesnek és vérszegénynek nyilvánította. Kiskorában igazán nem sejthette, hogy egy szép napon majd így ítélnek róla, és egyáltalán ilyen tudományosan és érdeklődéssel bánnak vele.

De sétáim ezentúl sótalanok voltak; nem sok gyönyörűségem telt bennük. Induláskor nem dúlt körülöttem néma örömtánc, útközben nem kísért büszke vadászhancúrozás. A parkot sivárnak éreztem, unatkoztam. Nem mulasztottam el, hogy közben telefonon tudakozódjam többször is. Az alárendelt szervtől kapott válasz úgy hangzott, hogy a beteg a körülményeknek megfelelően érzi magát - de ezeknek a körülményeknek közelebbi megjelölése ilyen vagy amolyan okból elmaradt. Egy héttel azután, hogy Bausánt az intézetbe vittem, ismét útnak indultam.

A bőségesen alkalmazott és fölirattal vagy mutató kézzel ellátott táblák segélyével egyenesen és tévelygés nélkül eljutottam a klinikai osztály ajtaja elé, ahol Bausán lakott, az ajtóra szögezett parancs szerint a kopogást mellőztem, és beléptem. A mérsékelten nagy terem, amely elterült előttem, állatkerti vadház hatását keltette, és a légkör teljesen ilyen jellegű volt; annyi különbséggel, hogy a vad állatsereglet-szag édeskésen vegyült mindenféle orvosszerek párájával - nyomasztó és izgató vegyülék. Körül rácsos ketrecek sorakoztak, csaknem mindben laktak. Mély ugatás hangja csapott felém az egyikből, melynek nyitott ajtajában egy ember, nyilván az őr, éppen gereblyével és lapáttal dolgozott. Munkáját nem hagyva abba, megelégedett annyival, hogy viszonozta köszönésemet, egyébként pedig egyelőre benyomásaimnak engedett át.

Az első körültekintésnél, a még nyitott ajtónál, megismertem Bausánt, és hozzáléptem. Ott feküdt börtönének rácsai mögött az almon, amely cserfaporból vagy efféléből állhatott, és különös illatát hozzáadta az állati test meg a karbol vagy lizoform szagához - ott feküdt, mint egy párduc, de mint egy fáradt, elfásult és rosszkedvű párduc: megrémültem a morcos közönytől, amellyel be- és hozzálépésemet fogadta. Bágyadtan legyintett egyet-kettőt farkával a földön, és csak amikor megszólítottam, emelte föl fejét lábáról, de csupán azért, hogy ismét leejtse, és borúsan pislogjon félre. A ketrec hátterében vízzel telt agyagtányér állt rendelkezésére. Kinn a rácsrudakra rámába feszített, részben nyomtatott, részben kézírásos tabella volt kiakasztva, amely Bausán nevének, fajtájának, nemének és korának adatai alatt egy lázgörbét mutatott. "Korcs vadászkutya", ez állt rajta. Neve: "Bausán. Kan. Kétéves. Behozták az év ilyen és ilyen hónapjának ilyen és ilyen napján - rejtett vérzések megfigyelése céljából." És lenn következett a tollal megvont és egyébként csekély ingadozásokkal futó hőgörbe, s számszerű adatok Bausán érverésének gyorsaságáról. Tehát mérték, és amint láttam, pulzusát is számlálták orvosilag - ebből a szempontból nem volt semmi hiba. Kedélyállapota ellenben komoly aggodalomra adott okot.

- Ez a magáé? - kérdezte az őr, aki eközben szerszámával kezében közeledett. Holmi kertészkötény volt a zömök, körszakállas, vörös arcú férfiú elé kötve; kissé véreres barna szemének hű és nedves pillantása maga is föltűnően kutyaszerű volt.

- Igen - mondtam, s a kapott utasításra hivatkoztam, hogy ma kell ismét jelentkeznem, továbbá a telefonbeszélgetésekre -, azért jöttem, hogy halljam, mint állunk. - Az ember egy pillantást vetett a táblázatra. Igen, a kutya rejtett vérzésekben szenved, mondta, ami mindig igen hosszadalmas ügy, kivált ha nem lehet biztosan tudni, mi az oka.

- És még most sem tudják?

- Nem, biztosat még nem lehet tudni. De a kutya megfigyelés végett van itt, tehát megfigyelik.

- Hát a vérzések tartanak-e még?

- Igen, olykor ismétlődnek.

- S aztán megfigyelik őket?

- Úgy bizony.

- Láza van-e a kutyának? - kérdeztem, miközben a rácson látható görbén próbáltam kiokoskodni.

- Nem, láza nincs. A kutya testhőmérséklete normális, és az érverése is jó, körülbelül percenként kilencven, kevesebbnek nem szabad lennie, mert ha sokkal kevesebb volna, még alaposabban meg kellene figyelni. Egyáltalában a kutya egészen jól van, kivéve a rejtett vérzéseket. Kezdetben sokat vonított, kerek huszonnégy órát, aztán beleélte magát helyzetébe. Enni persze nem sokat tud; de hát semmit sem mozog.

- Mit kap?

- Levest - mondta az ember. - De amint mondottam, nem sokat eszik belőle.

- A hangulata nyomottnak látszik - jegyeztem meg színlelt tárgyilagossággal.

- Igen, nyomott, de az nem jelent semmit. Végtére is nem valami vidám dolog egy kutya számára, hogy csak fekszik, fekszik, és közben megfigyelik. Többé-kevésbé mindegyiknek a hangulata nyomott, azaz: a jóindulatúaké; némelyik azonban cseles és harap is. De erről a kutyáról nem lehet ezt mondani. Jóindulatú állat, sohasem lesz harapós, akár élete fogytáig figyelhetik. - Ebben igazat adtam az embernek, de szívemben fájdalommal és fölindulással.

- Mit gondol - kérdeztem -, mégis meddig szándékoznak Bausánt itt tartani?

Az ember megint a táblára nézett. - Még egy hét kell a megfigyelésére - felelte -, így mondta a professzor úr. - Egy további hét múltán eljöhetek és érdeklődhetem; az összesen két hét lesz, és akkor biztosat mondhatnak a kutyáról a rejtett vérzések gyógyítása tekintetében.

Miután még egyszer megpróbáltam Bausán életkedvét friss szólítgatással ébresztgetni, távoztam. Elmenetelem éppen olyan kevéssé hatotta meg, mint érkezésem. Megvetés és keserű reménytelenség tükröződött arcán. Mintha viselkedése ezt fejezte volna ki: "Ha te képes voltál ebbe a ketrecbe vettetni engem, mit sem várhatok többé tőled." És nem volt-e oka megzavarodni, és kételkedni a tiszta észben és igazságosságban? Mit vétett, hogy ez történt vele, hogy nemcsak eltűrtem, hanem magam irányítottam az egészet? Nekem a legjobb szándékom volt vele. Vérzése volt, s ha Bausánt ez nem is érdekelte túlságosan, én magam mégis helyénvalónak tartottam, hogy az illetékes tudomány vegye gondjába, mint jómódúak kutyáját, és így érte meg azt, hogy kissé idegesnek és vérszegénynek nevezzék, akár egy grófi csemetét. És íme, mi lett a vége! Hogyan értessem meg vele, hogy számára megbecsülés és figyelem, ha ketrecrácsok közé zárják, mint egy jaguárt, ha megfosztják a levegőtől, a naptól és a szabad mozgástól, s helyette reggeltől estig a hőmérővel kellemetlenkednek.

Így elmélkedtem hazafelé menet, s míg idáig csak nélkülöztem Bausánt, most ehhez az érzéshez új gond járult miatta, lelki üdve miatt, és bizonytalan önvádat éreztem. Nem volt-e csupán hiúság és önző nagyzolás, ami arra késztetett, hogy a főiskolára vigyem? Nem rejlett-e ebben talán az a titkos vágy, hogy egy időre megszabaduljak tőle, bizonyos kíváncsiság és sóvárgás, hogy állandó őrködését lerázzam magamról, és lássam, milyen lenne, ha nyugodt lélekkel fordulhatnék jobbra vagy balra, anélkül, hogy a külső világ valamely élőlényében bármilyen érzést, akár örömöt, akár keserű csalódást keltenék. Bausán internálása óta csakugyan bizonyos, már rég nem próbált belső függetlenséget élveztem. Senki sem terhelt mártíri várakozásának látványával az üvegajtón át. Senki sem jött, hogy bátortalanul emelgetett lábával irgalmas nevetésre ingerelje keblemet, és hamarosan fölkerekedésre késztessen. Senkire sem tartozott, hogy a parkot járom-e, vagy a szobát őrzöm. Ez kényelmes volt és megnyugtató, s az újság ingerével hatott. De mivel hiányzott a szokott biztatás, jóformán sohasem mentem sétálni. Ezt egészségem szenvedte meg; és miközben állapotom szinte már föltűnően hasonló lett a ketrecbe zárt Bausánéhoz, azt az erkölcsi szentenciát állítottam föl, hogy a magam egészségének jobbat tett az együttérzés bilincse, mint az önző szabadság öröme, amire vágyakoztam.

A második hét is eltelt, és a meghatározott napon ismét ott álltam a körszakállas őrrel Bausán ketrecháza előtt. A beteg ott feküdt oldalán, elnyúlva kalitkájának almán, amely összefoltozta szőrét, és fektében fölvetette fejét, börtönének meszes hátsó falát nézte üveges, tompa szemével. Nem mozdult. Alig lehetett látni, hogy lélegzik. Csak néha emelte meg mellkasának megolvasható bordáit egy sóhajtás, amelyet hangszalagainak halk és szívtépő rezzentésével lehelt ki. Lába, mintha megnyúlt volna, lábfeje formátlanul nagy lett, amit ijesztő lesoványodása okozott. Szőre föltűnően kócos, összeborzolódott, és amint említettem, a cserfapor bepiszkolta. Ügyet sem vetett rám, úgy látszott, hogy egyáltalában nem is akar többé ügyet vetni semmire.

A vérzés még nem szűnt meg teljesen, mondta az őr, még mindig előfordul egyszer-egyszer. Hogy mi az oka, még nincs egészen eldöntve, mindenesetre ártatlan dolog. A kutyát akár itt hagyhatom további megfigyelésre, hogy egészen biztosat lehessen tudni, akár ismét hazavihetem, ahol a baj idővel majd magától megszűnik. Erre kihúztam a fonatos pórázt a zsebemből - ahová otthon bedugtam -, és azt mondtam, magammal viszem Bausánt. Az őr helyeselt. Kinyitotta a rácsajtót, és mindketten, váltakozva és egyszerre nevén szólítottuk Bausánt, ő azonban nem jött, hanem egyre csak a meszes falra meredt maga fölött. De nem is állt ellent, amikor karommal benyúltam a ketrecbe, és nyakörvénél fogva kihúztam. Egy ugrással a földre huppant, és behúzott farokkal, hátravetett füllel állt ott, mint maga a megtestesült nyomorúság. Magam után húztam, borravalót adtam az őrnek, és elhagytam az osztályt, hogy az elülső irodahelyiségekben kiegyenlítsem adósságomat, amely napi hetvenöt pfennig alapdíjat tett ki, és az első orvosi vizsgálat tiszteletdíját is felszámítva, összesen tizenkét márka ötven pfennigre rúgott. Ezek után hazavezettem Bausánt, a klinika édeskés-vad párájába burkolva, amelyet kísérőm magával hozott bundájában.

Testben és lélekben meg volt törve. Az állatok lelkiállapotuk testi kifejezésében gátlástalanabbak és őszintébbek, bizonyos mértékben tehát emberibbek, mint mi; olyan szólásmondások, amelyek köztünk már csak erkölcsi értelmezésben, metaforaként élnek tovább, rájuk még találnak - és ebben mindenesetre van valami vidító - a szó friss értelmében és nem hasonlatszerűen. Bausán, amint mondják, "lógatta fejét", azaz: valósággal és láthatóan úgy tett, mint egy agyonhajszolt konflisló, amely pókos lábbal, időnként megránduló bőrrel állt a standon, míg legyektől lepett, szegény orrát mázsányi súly húzná a kövezet felé. Úgy volt, amint mondottam: a főiskolán töltött két hét visszavetette abba az állapotába, amelyben egykor a hegyen találkoztam vele; önmagának árnyéka volt csupán, mondhatnám, ha nem volna ez sértő a vidám és büszke Bausán árnyékára. A kórházszag, amelyet magával hozott, a mosóteknőben végzett ismételt szappanos lemosások után elenyészett, csupán néha lebegtek föl maradványai; ám ha az emberek lelkére a fürdő úgy hat is, mint valami szimbolikus cselekmény, szegény Bausán számára a testi megtisztulás még sokáig nem jelentette kedélyének fölépülését. Már az első napon magammal vittem ki a pagonyba, de ő mulyán csüngő nyelvvel lopakodott lábam mellett, és a fácánok örülhettek a hosszú kíméleti időnek. Otthon még napokig feküdt, éppúgy, mint fogházában, és üvegesen pillantott maga fölé, elernyedt belsővel, egészséges türelmetlenség nélkül, engem sem sarkallva sétára, úgyhogy inkább nekem kellett őt elvonszolni és fölverni fekvőhelyéről, házának bejáratánál. Még a vad és válogatás nélküli sietség is, amellyel az ennivalóját felhabzsolta, még ez is a méltatlan első korszakára emlékeztetett. De azután öröm volt látni, hogyan talált ismét magára; hogyan nyerték vissza köszöntései régi szíves-tréfás zabolátlanságukat; hogyan jött mogorva sántikálás helyett első ízben rohanva reggeli füttyentésemre, hogy elülső lábát mellemre rakja, és arcom felé kapjon: hogyan támadt föl ismét a szabadban testiségének büszke öröme, hogyan láthattam újra merész és kedves vadászpózait, fölvont lábú meredek ugrásait valamely élőlényre a magas fűben... Lassacskán felejtett. A csúf és Bausán fogalmi köre számára oly értelmetlen közjáték a múltba merült, tulajdonképpen megfejtetlenül, mert lehetetlen volt világos magyarázattal tisztázni, de az idő fátylat borított rá, mint ahogy emberek közt is történik néha, és mi tovább éltünk föléje emelkedve, míg a kimondatlan egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a feledésbe... Néhány hétig, egyre nagyobb időközökben, még előfordult, hogy Bausán vörös orral mutatkozott; azután a jelenség eltűnt, a múlté lett, és így most már mindegy, hogy episztakszis volt-e vagy hematemezis...

Így hát, szándékom ellenére, most a klinikáról is meséltem! Bocsássa meg az olvasó a hosszadalmas elkalandozást, és térjen vissza velem a parkba vadászörömeinkhez, ahol abbahagytuk. Ki ismeri a síró üvöltést, amellyel végső erejét összeszedve üldözi a kutya a menekülő nyulat, és amelyben düh és gyönyör, vágy és eksztatikus kétségbeesés keveredik? Milyen gyakran hallottam Bausántól ezt a hangot! Maga a szenvedély ez, a szándékolt, keresett és mámorosan élvezett szenvedély, amely ilyenkor a tájon át rikolt, és mindannyiszor, amikor vad kiáltása távolból vagy közelből fülembe csap, vidám ijedtség fog el; megborzongatja hátamat: s örvendve, hogy Bausán ma is meglelte a magáét, sietek előre vagy oldalt, hogy lehetőleg szemem előtt folyjon le a játék, és ha elzúg előttem, megbűvölve és feszülten állok ott, noha előre tudom a kaland eredménytelenségét, s nézem a hajszát, miközben felindult mosoly rajzolódik az arcomra.

Parlagi, gyáva nyúl! Füle a levegőben úszik, fejét hátravetve rohan, hogy életét mentse, és hosszú szökkenésekkel ugrik meg a szívvel-lélekkel vonító Bausán elől, hátulsó lábait, fehéressárga ülepét a levegőbe hajigálva. Pedig aggodalmas és menekvéshez szokott lelke mélyén tudnia kellene, hogy a veszély nem komoly, és hogy megmenekül, mint ahogy minden testvére és egyszer-kétszer maga is megmenekült hasonló helyzetben. Bausán soha életében nem kapta el egyiküket sem, és nem is kapja el, ez lehetetlen. Sok kutya együtt, mondják, halála a nyulaknak: egy önmagában tehetetlen, ha mégúgy fölül is múlná Bausánt kitartó gyorsaságban. Mert a nyúl tud "vargabetűt" csinálni - Bausán pedig nem tud, és ezzel a dolog el van döntve. A menekülésre születettnek győzhetetlen fegyvere és képessége ez, mindenkor alkalmazható módszere, amelyet a döntő és Bausán számára legreményteljesebb pillanatban föl tud használni - és Bausán fölsül és hoppon marad.

Rézsút átfutnak a fák között, átszelik előttem az ösvényt, és elrohannak a folyó felé, a nyúl némán és öröklött cselével szívében, Bausán pedig magas, jajongó fejhangon üvöltve. "Ne üvölts! - gondolom. - Kimeríted erődet, tüdőd erejét, lélegzeted erejét, amellyel takarékoskodnod kellene, és mind készenlétben tartanod, hogy elfoghasd őt!" És azért gondolkodom így, mert belülről én is részt veszek a hajszában, mert Bausán pártján állok, mert szenvedélye engem is elragad, s buzgón kívánom győzelmét, kockáztatva, hogy a nyulat szemem előtt szaggatja darabokra. Hogyan fut! Szép és élvezetes látni valakit, amint minden erejét végsőkig feszíti. Jobban fut, mint a nyúl, izomzata erősebb, a távolság láthatólag kisebbedett közöttük, mielőtt eltűntek szemem elől. Magam is az utat elhagyva sietek balra a parkon át a part felé, és éppen idejében érkezem a kavicsos útra, hogy lássam a jobbról előszáguldó vadászatot - a reményteljes, izgalmas vadászatot, mert Bausán sarkában van már a nyúlnak, elnémult, összeszorított foggal rohan, az orrában érzett szag végsőkig ingerli. "Egy ugrás még, Bausán! - gondolom, és kiáltani szeretnék. - Célozz jól és megfontoltan, vigyázz a vargabetűre!" De a vargabetű már itt is van, a szerencsétlenség bekövetkezett. A döntő ugrás megtörtént, és ugyanabban a pillanatban megtörtént a nyúl szökkenése is, rövid, könnyű és csalafinta elcikázás derékszögben az eddigi irányra, és Bausán a nyúl fara mögött repül el, üvöltve, tehetetlenül s fékezve, hogy por és kavics csap föl, s mire mozgását leállította, mire megfordult és új irányba iramodott ismét el, mondom, mire mindezt nagy lelki kínnal és siralmas üvöltéssel véghezvitte, a nyúl tekintélyes előnyt nyert az erdő felé, sőt már el is tűnt üldözője szeme elől; mert ez kétségbeesett fékezése közben nem láthatta, merre fordul a másik.

"Hiába, szép játék, de hasztalan - gondolom, miközben a vad hajsza a parkon át ellenkező irányban távolodik. - Több kutya kellene ide, öt vagy hat, egész falka. Egyiknek oldalról kellene megrohanni, a másiknak elölről útját szegni, megállítani s lerántani..." És izgatott szemem egész csapat vérebet lát, amelyek lógó nyelvvel a körülfogott nyúlra zúdulnak.

Így gondolkodom s álmodozom vadászszenvedélyemben, mert mit is vétett nekem ez a nyúl, hogy oly szörnyű véget kívánok neki? Igaz, Bausán közelebb áll hozzám, és rendjén való, hogy vele érzek, és mellette szólnak a kívánságaim; de a nyúl is eleven élet, és az én kis vadászomat nem gonoszságból játszotta ki, hanem attól a vágytól sarkallva, hogy egy kis ideig még rágcsálhassa a fák zsenge hajtásait, és magához hasonlókat szülhessen. "Másképp állna a dolog - folytatom mégis gondolataimat -, másképp állna, ha ez itt - és a kezemben tartott sétabotra nézek -, ha ez nem haszontalan, ártatlan bot volna, hanem komolyabb szerkezet, villámot lövellő és messze ható, amivel a derék Bausánnak segítségére lehetnék, és úgy föltartóztathatnám a nyulat, hogy egyetlen szaltó mortáléval a helyszínen maradna. Akkor nem lenne szükség több kutyára, s Bausán részéről elég volna, hogy fölhajtotta a nyulat." De a dolgok jelenlegi állása mellett, ellenkezőleg, Bausán az, aki, miközben parírozni akarja az átkozott "vargabetűt", bukfencet vet, amit különben néha a nyúl is megtesz; de számára ez kicsiség, könnyű és nem méltatlan, bizonyosan nem kelti benne nyomorúságának érzését, míg Bausán számára súlyos megrázkódtatás, s közben még nyakát törheti.

Az efféle vadászat gyakran néhány perc alatt véget ér, tudniillik amikor a nyúlnak sikerül rövid menekvés után a cserjésben meglapulnia és elrejtőznie, vagy vargabetűivel és ravaszságaival elterelni a vadászt nyomáról, úgyhogy ez bizonytalan torpanással ugrik erre-arra, míg én hiába kiáltozok mögötte vérszomjasan, s próbálom botommal az irányt mutatni, amerre a nyulat megugorni láttam. Gyakran azonban a csaholás hosszan és messze húzódik a tájon át, s Bausán szívből vonító hangja vadászkürtként zeng a messzeségben, hol közelebb, hol ismét távolabb, míg jómagam csöndesen megyek utamon, visszatérésére várva. És jóságos isten, milyen állapotban tér meg végre hozzám! Szájából dől a hab, ágyéka behorpadt, bordái lüktetnek, nyelve hosszan kilóg mértéktelenül föltátott torkából, amitől részegen könnyes szemei ferdére, mongolosra húzódtak, és úgy zihál, mint egy gőzmasina. "Feküdj le, Bausán, és pihend ki magad, mert megszakadsz!" - szólok hozzá, és megállok, hogy időt adjak, míg magához tér. Télen, fagyos időben sokszor aggódom érte, amikor fölhevült belsejébe lihegve pumpálja a jeges levegőt, s fehér gőzként lövelli ki ismét magából, vagy tele szájjal nyeli a havat, hogy szomját oltsa. De miközben ott fekszik, s zavaros szemmel néz rám, fölszürcsölve időnként a száját belepő tajtékot, nem tudom megállani, hogy erőfeszítéseinek végzetszerű eredménytelenségét egy kissé ki ne gúnyoljam. "Hol a nyúl, Bausán? - kérdezem. - Hát nem hoztad el a nyulacskát?" Ő pedig a földre legyint farkával, egy pillanatra, amíg szólok hozzá, megállítja horpaszának heves szivattyúját, és zavartan szürcsöl, nem tudja, hogy gúnyolódásom csak a szégyenkezésnek és rossz lelkiismeret megmozdulásának leplezésére szolgál előtte s magam előtt, amiért vállalkozása közben megint nem tudtam segítségére lenni s a nyulat "föltartóztatni", ami egy igazi úr feladata volna. Nem tudja ezt, és ezért nyugodtan gúnyolódhatom, és úgy tehetek, mintha az egészben ő lenne a hibás...

Különös esetek adódnak az ilyen vadászgatások közben. Sohasem felejtem el, hogyan szaladt egyszer egy nyúl a karjaim közé... A folyónál történt, a keskeny és agyagos felső sétaúton. Bausán felvert egy nyulat; én pedig az erdőből lejöttem a parti zónába, átvergődtem a kavicsgát bogáncsbozótjai között, és a füves oldalon abban a pillanatban ugrottam le az útra, amikor a nyúl tizenöt méter távolságban Bausán előtt, hosszú, szökellő ugrásokkal jött a révház felől, amerre tartottam, az út közepén és egyenesen nekem. Első, ellenséges vadászösztönöm az volt, hogy fölhasználjam az alkalmat, és elálljam a nyúl útját, lehetőleg visszaűzve fájdalmasan ujjongó üldözőjének torkába. Földbe gyökerezve, mozdulatlanul álltam egy helyben, és a szenvedélytől elkapva titokban a botomat markolásztam, miközben a nyúl egyre közelebb ért. A látása nagyon rossz, azt tudtam; csupán hallása és szaglása óvja a veszedelemtől. Fának is nézhetett, amint ott álltam - ebben bíztam, és erősen kívántam, hogy így történjen, és a szörnyű tévedés áldozata legyen, melynek következményeiről még nem volt pontos képem, de mindenesetre ki akartam használni. Hogy valamely időpontban csakugyan ebbe a tévedésbe esett-e, nem lehet tudni. Azt hiszem, egyáltalában csak a végső pillanatban vett észre, és amit tett, oly váratlan volt, hogy minden tervemet és szándékomat nyomban halomra döntötte, és lelkiállapotomban megrázóan gyors változást idézett elő. Talán eszét vesztette halálfélelmében? Elég az hozzá, hogy fölugrott rám, mint egy kutya, elülső lábai fölfutottak felöltőmön, és feje ölembe furakodott, a vadász szörnyű ölébe! Fölemelt karral, felsőtestemet hátrahajtva álltam ott, és lenéztem a nyúlra, az pedig föltekintett rám. Az egész csak egy pillanatig tartott vagy csak egy pillanat töredékéig, de így történt. Csodálatos pontossággal láttam hosszú tapsifüleit, melyek közül az egyik fölállt, a másik lecsüngött, nagy és csillogó, rövidlátón dülledt szemét, csorba száját és hosszú bajuszszálait, mellének és kis lábainak fehérségét, éreztem vagy érezni véltem meghajszolt szívecskéjének rándulását - és különös volt ilyen tisztán látni őt és ilyen közel lenni hozzá, a hely kicsi démonához, a táj rejtetten verő szívéhez, ehhez az örökkön menekvő kis lényhez, akit mindig csak rövid pillanatokra vettem észre, komikus menekülés közben árkon-bokron át, és aki végső szorultságában és tanácstalanságában most hozzám simult, szinte átfogta térdemet, az ember térdét - nem azét, éreztem, aki Bausán ura volt, hanem annak a térdét, aki a nyulaknak is ura, és az ő ura is, éppúgy, mint Bausáné. Mondom, alig egy pillanatig tartott az egész; s a nyúl már le is csúszott rólam, ismét nekiiramodott felemás lábaival, és a bal felőli töltésen felugrott, helyette pedig Bausán érkezett meg hozzám, a szenvedély tombolásával és magas fejhangjaival, ám érkezésekor váratlan meglepetés érte. Mert a nyúl urának jól célzott és előre megfontolt botütése következtében szűkölve és egy időre bénult hátsó combbal botladozott le egy darabon a jobb oldali lejtőn, amelyen azután sántikálva kellett újból fölkapaszkodnia, mielőtt jól elkésve megint űzőbe vehette volna a láthatatlanná lett nyulat.

Aztán itt van végül a vadászat a vízimadarakra, amelynek szintén szeretnék néhány sort szentelni. Ezt csak télen és hidegebb tavaszidőn lehet űzni, mielőtt a madarak a város közeléből, ahol csak szükségből s a gyomor parancsára tartózkodnak, átvándorolnak a tavakhoz; ez nem olyan izgalmas, mint a nyúlkergetés, de azért megvan a maga varázsa vadász és kutya számára, vagy inkább a vadász és a gazdája számára: s ennek számára kivált tájképi tekintetben, mivel az eleven víz meghitt közelsége kapcsolatos vele; no meg azért is, mert nagyon szórakoztató és lenyűgöző megfigyelni ezeknek az úszó és repkedő madaraknak a létformáját, s közben mintegy kilépni a magunkéból, hogy megpróbáljunk részt venni az övékében.

A kacsák életének hangulata szelídebb, polgáribb, kényelmesebb, mint a sirályoké. Mindig jóllakottnak látszanak, és a táplálkozás gondjai nemigen kínozzák őket, valószínűleg azért nem, mert amire szükségük van, azt többnyire megtalálják, s az asztal számukra mindig terítve van. Mert amint látom, csaknem mindent fölfalnak: gilisztát, csigát, bogarat vagy egyszerűen némi iszapot, és azután bőven van idejük a part kövein sütkérezni, csőrüket kedélyesen szárnyuk alá dugva szundítani egy keveset, tollaikat zsírozni, annyira, hogy jóformán nem is kerülnek érintkezésbe a vízzel, amely kerek csöppekben gyöngyözik le testük felületéről - vagy puszta szórakozásból sétaútra indulni az áradó hullámokon, miközben hegyes farukat a levegőbe emelve forgolódnak, keringenek, és tetszelegve riszálják vállukat.

A sirályok lényében azonban van valami vad, érdes, sivár és borúsan egyhangú; a rabolni induló éhség kemény hangulata lebegi őket körül, amint csaknem egész napon át csapatostul és egymást ferdén keresztező röpüléssel vijjognak a vízesés és ama helyek fölött, ahol széles szájú csövekből barnás csatornavíz ömlik a folyóba. Mert a lecsapás a halakra, amivel némelyikük kísérletezik, távolról sem elegendő örvénylő tömegéhségük csillapítására, és gyakran undorító hulladékokkal kell beérniük, amiket a kanálisokból ragadtak föl röptükben és loptak félre görbe csőrükben. A partot nem szeretik. De alacsony vízálláskor összezsúfolva állnak és kuporognak a szirteken, amelyek ilyenkor fölmerednek a folyóból, és amelyeket fehér tömegben lepnek el, mint ahogy északi tengerek szirtjein s szigetein nyüzsögnek fehéren a fészkelő dunnaludak seregei; és pompás látvány, amint nagy vijjogással egyszerre mind fölkerekednek, és a levegőbe emelkednek, ha Bausán a partról, a közben elterülő víz felett, ugatásával rájuk ijeszt. Biztonságban érezhetik magukat; nincs komoly veszély. Mert nem is beszélve Bausán vele született víziszonyáról, bölcsen és teljes joggal óvakodik a folyó árjától, amellyel sohasem tudna megküzdeni, s amely óhatatlanul elragadná, isten tudja, hová, messzire, nyilván a Dunába, addig azonban nagyon is eltorzult állapotba jutna, amire szemünk előtt van a példa fölfúvódott macskahullák alakjában, melyeket útban láthatunk ama messzeségek felé. Bausán sohasem megy beljebb a folyóba, mint a legelső, már elöntött parti kövekig, és ha tagjaiban mégoly kéjes vadászhév feszül is, ha úgy tesz is, mintha éppen a hullámokba készülne rohanni, és most mindjárt a következő pillanatban meg is tenné: bízhatunk józanságában, amelyet szenvedélye sem altatott el, s megmarad a megjátszott nekifutásnál, utolsó nekikészülődéseinél a tettre - mindez merő fenyegetés, amelyet talán egyáltalában nem is a szenvedélye diktál, hanem a legnagyobb hidegvérrel kitervezett szándéka, hogy megfélemlítse a szárnyasokat.

A sirályok feje és szíve pedig gyengének bizonyul ahhoz, hogy fittyet hányjanak hetvenkedéseinek. Bausán nem tudja elérni őket, de elküldi hozzájuk ugatását, a vízen átdörgő hangját, ez pedig elér hozzájuk, és ez is valami anyagszerű, ez is ostrom, amely megreszketteti őket, s amelynek nem tudnak sokáig ellenállni. Megpróbálják ugyan, hogy ülve maradjanak, de sűrű tömegük nyugtalanul kezd fészkelődni, fejüket forgatják, egyik-másik mindenesetre kibontja szárnyát, és hirtelen az egész csapat fölrobajlik a levegőbe fehér felhőként, amelyből keserű és fatalista károgás hangzik, Bausán pedig ide-oda ugrál a köveken, hogy szétriassza és mozgásban tartsa őket; mert a mozgás az, ami fontos neki, nem szabad ülniük, repülniük kell, föl és le a folyó mentén, hogy üldözhesse őket.

Végigviharzik a víz mellett, messzire benyargalja a partot, mert mindenütt vadkacsák gubbasztanak, csőrüket begyes kényelmességgel szárnyuk alá dugva, és mindenütt, ahol megjelenik, fölzurrannak előle, úgyhogy valóban szinte tisztára söpri és vidáman fölkavarja az egész partcsíkot - a kacsák pedig leereszkednek és alácsobbannak a vízre, amely biztonságban ringatja s forgatja őket, vagy előrenyújtott nyakkal repülnek el fölötte, míg Bausán a parton nyargalászik, és lábának erejét becsülettel próbára teszi, szárnyalásukkal versenyezve.

Boldog és hálás már azért is, hogy repülnek, hogy alkalmat adnak a pompás versenyfutásra föl és alá a folyó partján, azok pedig nyilván ismerik vágyait, és alkalomadtán hasznot húznak belőle. Láttam egy anyakacsát fiaival - tavasz volt, a folyón már nem voltak madarak, csak ez az egy maradt nálunk kicsinyeivel, amelyek még nem tudtak elvonulni, s egy iszapos pocsolyában őrizte őket, amely az utolsó áradás maradványaként a kiszáradt folyóágy egyik mélyedését töltötte meg. Ott talált rájuk Bausán - a felső útról megfigyelhettem a jelenetet. Beugrott a tocsogóba, ugatva és vad mozdulatokkal körülugrált benne, és a kacsacsaládot szörnyű kavargásba hozta. Természetesen egyetlen tagjában sem tett komoly kárt, de olyannyira megijesztette őket, hogy a kiskacsák csonkszárnyaikkal csapkodva minden irányban szétfutottak, a tojót azonban elragadta az az anyaheroizmus, amely vakon és vakmerőn a legerősebb ellenséggel is szembeszáll fiai védelmében, és ezt szédült, a természetes határokon szinte túllépő bátorságával gyakran megzavarja és alaposan megkergeti. Fölborzolt tollal, szörnyen eltátott csőrrel, sziszegve csapott újra és újra Bausán arcába, hősiesen többször is megismételte támadásait, és dúlt tántoríthatatlanságának látványával csakugyan elérte, hogy az ellenség elképedten meghátrált, ha komolyan és véglegesen nem is tudta elvonulásra kényszeríteni, mert Bausán csaholva mindig újra előnyomult. Ekkor a ruca módszert változtatott, és az okosságot választotta, mivel a hősiesség nem bizonyult célravezetőnek. Valószínűleg ismerte Bausánt, ismerte régebbről gyengéit és gyermekes kívánságait. Cserbenhagyta kicsinyeit - legalábbis látszólag -, csellel keresett menedéket, fölrepült, át a folyón, Bausán pedig "üldözte", vagyis azt hitte, üldözi, holott ellenkezőleg a kacsa vezette őt, éspedig szenvedélye pórázán, repült ár mentében, aztán ellenében, tovább és tovább, miközben Bausán versenyezve vágtatott mellette, olyan messzire és a kicsik tócsájától olyan távolra, hogy kacsát és kutyát, amint továbbmentem, egészen elvesztettem szemem elől. Később visszatalált hozzám a tökfilkó, agyonhajszolva és zihálva. A megostromolt pocsolya pedig, amikor ismét elhaladtunk mellette, már üres volt...

Így cselekedett az anya, és Bausán még hálás is volt érte. De különben gyűlöli a kacsákat, amelyek polgárias léleknyugalmukban vonakodnak a szárnyasvad szerepét betölteni, s amikor Bausán közéjük robog, a part köveiről egyszerűen a vízre ereszkednek, és peckes biztonságban himbálóznak orra előtt, teljes közönnyel hatalmas hangja iránt, s nem tévesztve meg, mint az ideges sirályok, megjátszott vízberohanásától. Ott állunk a köveken egymás mellett, Bausán meg én, és két lépéssel előttünk szemtelen nyugalommal, csőrét kényeskedő méltósággal mellére nyomva imbolyog a hullámokon a kacsa, s Bausán dühödt ugatása hiába ostromolja, bölcsességében és józanságában teljesen támadhatatlan. Ár ellen evez, úgyhogy körülbelül ugyanazon a helyen marad, de egy kevéssé mégis lefelé húzódik, s egy méterre oldalvást tőle zúgó van, egyike a szép, habzó vízeséseknek, amely felé hívságosan fölmeredő farát fordítja. Bausán elülső lábait a köveknek feszítve ugat, s lélekben én is vele ugatok; mert magam sem tudom egészen elnyomni részvételemet gyűlöletében a kacsa ellen és szemtelen okossága ellen, s rosszat kívánok neki. "Legalább az ugatásunkra figyelj - gondolom -, s ne a vízesésre, hogy ekképpen észrevétlenül az örvénybe kerülj, s a szemünk láttára juss szégyenletes és veszedelmes helyzetbe." De ez a haragos remény sem teljesül, mert a kacsa épp az utolsó pillanatban, amikor odaér a vízesés szélére, fölrebben, repül néhány métert fölfelé, és ismét lebocsátkozik a szemtelen.

Nem tudok anélkül gondolni a bosszúságra, mellyel mindketten nézzük ilyenkor a kacsát, hogy emlékezetembe ne idéződne egy kaland, amiről végezetül szeretnék még beszámolni. Bizonyos elégtételt szerzett ez nekem is, kísérőmnek is, de volt benne valami kínos, kusza és megzavaró is, sőt egy időre elhidegítette a viszonyt köztem s Bausán között, és ha előre láthattam volna, inkább elkerülöm a helyet, ahol a kalandban részünk volt.

Messze kint történt, a víz mellett, a révházon túl, ott, ahol a parti vadon egészen közel nyomul a felső úthoz, melyen haladtunk, én lépésben, Bausán pedig valamivel előttem, rézsútos és hanyag poroszkálással. Egy nyulat hajszolt, vagy ha úgy tetszik, hajszoltatta magát általa, fölvert három-négy fácánt, s kis időre most hozzám szegődött, hogy a gazdáját se hanyagolja el teljesen. Nyakát előrenyújtva, ék alakú rendben kis rucacsapat repült a folyó fölött, meglehetősen magasan és a túlsó parthoz közelebb, úgyhogy számunkra vadászat szempontjából nemigen jöttek számításba. Velünk repültek, hasonló irányban, de ügyet sem vetettek ránk, vagy talán észre sem vettek, és mi is csak néha-néha vetettünk, hol egyikünk, hol másikunk, egy-egy szándékosan közönyös pillantást feléjük.

Ekkor történt, hogy a miénkhez hasonlóan meglehetősen meredek túlsó parton egy ember bukkant ki a bozótból, és amint a színtérre lépett, olyan pózba állt, ami mindkettőnket, Bausánt éppúgy, mint engem, megtorpanásra és kíváncsi szembefordulásra késztetett. Eléggé daliás ember volt, külsőleg kissé durva, lógó bajuszával és lábszárvédőjével, ferdén homlokába húzott lódenkalapjával, bolyhos nadrágjával, amely kemény bársonyféléből, úgynevezett manchesterből készült; a hozzáillő zubbonyon pedig mindenféle öveket és szíjakat lehetett látni, mert hátára csatolva hátizsákot vitt, vállán meg bőrszíjas puskát. Jobban mondva: csak idáig vitte; mert alig tűnt föl a helyszínen, fölemelte a puskát, arcát oldalt hajtotta a puskaagyhoz, s csövét ferdén fölfelé, égnek irányította. Egyik lábszárvédős lábával kilépett, kifelé fordított bal keze tenyerében nyugodott a cső, míg könyökét ezalatt befelé hajlította, a másikat pedig, a jobb könyökét, miközben keze a kakason pihent, jól oldalra feszítette, és célzó arcát ferdén és bátran emelte az égnek. Volt valami határozottan operaszerű az ember megjelenésében, amint fölmeredt a parti kőtörmeléken, a bozót, folyó és ég szabadtéri színpadán. Tiszteletteljes és alapos nézelődésünk azonban csupán egy pillanatig tarthatott - aztán elpukkant a tompa durranás, amelyre bizonyos belső feszültséggel vártam, és amelytől mégis összerezzentem; egyidejűleg a napvilágtól sápadt kis lobbanás villámlott föl, apró felhő füstölt utána, és miközben az ember operába illő lépéssel dobbant előre, mellét s arcát égnek fordítva, a puskát szíjánál fogva jobb kezébe eresztve, ott fönn, ahová nézett, és ahová mi is néztünk, rövid, kavargón zavart jelenet játszódott le: a récecsapat szétrebbent, vad csapkodás keletkezett, mint amikor szélroham csattogtatja a laza vitorlákat, s a lövéstől talált test, mely előbb siklórepülést kísérelt meg, hirtelen holt tömeggé válva, gyorsan, mint egy kődarab, a túlsó part közelében a víz színére zuhant.

A cselekménynek még csak első fele történt meg. De leírását itt félbe kell szakítanom, hogy emlékezésem eleven tekintetét Bausánra irányítsam. Kialakult szólamok kínálkoznak, hogy viselkedését jellemezzék, jelentékenyebb esetekre használatos formulák, azt mondhatnám, hogy mintegy villámcsapás érte. De ez nem tetszik nekem, nem is mondom. Az ilyen elkoptatott nagy szavak nemigen alkalmasak rá, hogy kifejezzék a rendkívülit; sokkal jobban elérhető ez, ha a kis szavakat fokozzuk föl, jelentésüket a végsőkig csigázva. Csak annyit mondok, hogy Bausán a puskadurranásra s kísérő jelenségeinek és következményeinek láttára meghökkent, s ez a meghökkenés ugyanaz volt, amelyet föltűnő eseteknél különben is tanúsítani szokott, s amelyet jól ismertem, csupán határtalanul felfokozva. Olyan meghökkenés volt ez, amely testét hátra, jobbra és balra lódította, olyan meghökkenés, amely visszapattanása közben fejét mellére lökte, előrelendülésénél pedig csaknem kitépte válla közül, olyan meghökkenés, amely szinte kiáltott belőle: "Mi? Mi? Mi volt ez? Álljunk csak meg, a rézangyalát! Hogyan is volt ez?" A dolgokat azzal a fölháborodással nézte és itta magába, amit a túlságos csodálkozás vált ki, s akármilyen szörnyű újdonságként is tűnt föl mindez, valahogy mintha mindig ott lett volna már bensejében. Igen, amikor ez a meghökkenés belerándult, úgyhogy jobbra, majd balra félig megfordult maga körül, e rándulásba mintha önmagát keresve nézett volna vissza, ezt kérdezve: "Mi vagyok én? Ki vagyok én? Én vagyok-e én?" Abban a pillanatban, amikor a vadkacsa a vízbe esett, Bausán előreugrott a lejtő széle felé, mintha le akarna ugrani a folyóágyba, s berohanni a hullámok közé. De eszébe jutott az ár, megfékezte indulatát, elszégyellte magát, és ismét megelégedett a szemléléssel.

Nyugtalanul figyeltem őt. Amikor a vadkacsa lezuhant, úgy gondoltam, eleget láttunk, és azt javasoltam, hogy menjünk tovább. Ő azonban leült hátsó lábaira, képét magasra feszülő füllel a túlsó part felé irányította, és amikor azt mondtam: "Menjünk, Bausán", csupán fejét fordította egy egészen kurta mozdulattal felém, mint amikor valaki némileg nyersen feleli: "Kérem, ne zavarjanak!", és tovább szemlélődött. Beletörődtem, keresztbe raktam lábamat, botomra támaszkodtam, és magam is tovább néztem, ami ezután történt.

A vadkacsa tehát, egyike azoknak a vadkacsáknak, melyek gyakran oly szemtelen biztonsággal himbálóztak orrunk előtt, ott hánykódott roncsként az árral, nem lehetett tudni többé, hol az eleje, hol a hátulja. Itt kinn nyugodtabb a folyó, folyása nem oly sebes, mint följebb. Mindenesetre az ár azonnal magával ragadta a kacsatetemet, megforgatta maga körül, és ha az ember nemcsak találni és ölni akart, hanem cselekvésével gyakorlati célt is követett, sietnie kellett. Ezt is tette, egy pillanatot se veszítve, az egész a legnagyobb gyorsasággal játszódott le. Alig zuhant alá a kacsa, amikor már ugrándozva, botladozva és csaknem elbukva rohant a parton. A puskát kinyújtott karral eltartotta magától, és megint nagyon operaszerű és romantikus látvány volt, amint melodrámabeli rablóként vagy bátor csempészként, a díszletnek ható kőgörgeléken leugrott. Okos számítással kissé ferdén balra tartott, mivel a vízsodorta kacsa előtte úszott el, és az volt a célja, hogy kifogja. És csakugyan sikerült is a puskaaggyal, amelyet előrehajolva s a vízbe lábolva kinyújtott utána, útját szegnie és kifognia; óvatosan és némi nehézségek közepette lökdöste a vadkacsát a puskaaggyal a kövek felé, és végül a partra húzta.

Ezzel az ember befejezte művét, és föllélegzett. A fegyvert maga mellé fektette a partra, tarisznyáját leeresztette válláról, a zsákmányt belegyömöszölte, a zsákot ismét fölcsatolta, és a kellemes teherrel, botként használt puskájára támaszkodva, nyugodalmasan fölmászott a görgeléken át a bozótba.

"No, ennek már megvan a holnapi pecsenyéje" - gondoltam elismerően és irigykedve. "Gyere, Bausán, menjünk, más már nem történik." De Bausán, miután fölállt, és megfordult egyszer maga körül, ismét leült, és az ember után nézett, akkor is, amikor ez már távozott a színtérről, és eltűnt a bokrok között. Eszembe se volt, hogy kétszer hívjam. Tudta, hol lakunk, és ha úgy tetszett neki, akármeddig itt ülhetett és bámészkodhatott, holott az esemény már lejátszódott, és többé nem volt semmi néznivaló. A hazafelé vivő út hosszú volt, és a magam részéről igyekeztem mielőbb megjárni. Így hát ő is követett.

Ezen az egész kínos úton hazafelé mellettem maradt, nem vadászott. Nem futott rézsútosan előttem, amint szokása volt, ha nem érzett kedvet a bakarászásra és szimatolásra, hanem lépésben ment valamivel mögöttem, és pofákat vágott, amiket észre is kellett vennem, ha egyszer-egyszer hátranéztem. Ez még csak hagyján, és nem volt elég ahhoz, hogy fölbőszítsen; sőt inkább csak nevettem rajta, és a vállamat vonogattam. De minden harminc-negyven lépésnél ásított, és ez volt az, ami elkeserített. Szemtelen, kapu nagyságú, gorombán unatkozó és sipító torokhanggal kísért ásítás volt ez, amely világosan azt fejezte ki: "Szép kis úr! Nem igazi úr! Hitvány úr!", és mivel a sértő hang amúgy is mindig érzékenyen hatott rám, most elég volt ahhoz, hogy barátságunkat alapjában ingassa meg.

"Eridj! - mondottam. - Eridj innen! Eridj villámló mordályos uradhoz, és tarts vele, úgy látszik, nincs kutyája, talán hasznodat veszi. Igaz, hogy csak manchesteres ember, és nem úr, de a te szemedben az lehet, neked urad lehet, és ezért őszintén ajánlom, pártolj át hozzá, ha már bogarat ültetett a füledbe a többi bolhád mellé. - (Ennyire elragadtattam magam.) - Ne is kérdezzük, hogy föl tudja-e mutatni vadászigazolványát, mert még zavarba jöhetnétek, ha egy szép napon rajtacsípnek benneteket finom kis munkátok közben, de hát ez a ti dolgotok, és az én tanácsom, amint mondottam, egészen őszinte. Te híres vadász! Hoztál-e valaha a konyhámra egyetlen nyulat is azok közül, amelyekre ráuszítottalak? Nem az én hibám, ha nem tudsz vargabetűt csinálni, és orroddal a kavicsba túrsz, mint egy bolond, abban a pillanatban, amikor ügyességedet kellene megmutatnod! Vagy fogtál-e már fácánt, amely a mai szűkös időkben ugyanilyen jól jött volna? És most még ásítasz? Eridj, mondom. Eridj a lábszárvédős uradhoz, és majd meglátod, hogy olyan ember-e, aki a nyakadat vakargatja, vagy éppen megnevettet - az én véleményem szerint még ő maga sem tud nevetni, vagy ha igen, ugyancsak durván! Ha azt hiszed, hogy ő majd tudományos megfigyelés alá helyez, ha netán megint rejtett vérzéseid lennének, vagy hogy az ő kutyájaként idegesnek és vérszegénynek fognak nyilvánítani, akkor csak eredj hozzá, de könnyen lehet, hogy tévedésben ringatózol a tisztelet mértékét illetőleg, amelyet az ilyenféle úr fog irántad tanúsítani. Vannak dolgok és árnyalatok, amelyeket az ilyen fegyveres emberek nagyon is szemügyre vesznek, természetes előnyök és hátrányok, hogy végre érthetőbbé tegyem célzásomat, a törzskönyv és családfa kényes kérdései, hogy egészen félreérthetetlenül fejezzem ki magam, amelyek fölött nem siklik el mindenki gyengéd emberséggel, és ha a te nagyszerű urad az első véleményeltérésnél majd szakálladat veti a szemedre, és csúf nevekkel illet, akkor gondolj rám és mostani szavaimra..."

Ilyen marón beszéltem hazafelé menet a mögöttem kullogó Bausánhoz, és noha csak magamban beszéltem, és szavaim némák voltak, hogy hóbortosnak ne higgyenek, mégis meg vagyok győződve róla, hogy Bausán pontosan megértette véleményemet, és gondolatmenetem főbb vonalát mindenesetre követni tudta. Röviden, a viszály nagyon elmérgesedett, és hazaérve, a kertajtót szándékosan becsaptam magam mögött, úgyhogy nem tudott bebújni velem együtt, hanem fölugorva át kellett kapaszkodnia. Rá se néztem, bementem a házba, és még hallottam, amint megnyikkant, mert kapaszkodás közben megnyomta a hasát, de én csak gúnyosan vállat vontam.

De hát ez már régen történt, több mint fél esztendeje, és ugyanaz lett a vége, ami a klinikai esetnek: az idő és a feledés befedte, és mi tovább élünk a hordaléktalajon, amely minden élet talaja. Noha néhány napig még mélázónak látszott, Bausán már rég teljes elfogulatlansággal hajszolja ismét a pockokat, fácánokat, nyulakat és vízimadarakat, és hazatértünkkor nyomban megkezdődik várakozása a legközelebbi alkalomra. Fönn a ház ajtaja előtt ilyenkor még egyszer feléje fordulok, és ez jeladás számára, hogy két nagy ugrással fölszökjön hozzám a lépcsőkön, és elülső lábával az ajtónak támaszkodjék, fölágaskodjék rajta, s ekképpen búcsúzásul megveregethessem a vállát. "Viszontlátásra holnap, Bausán - mondom -, hacsak nem kell a nagyvilágba mennem." És azután igyekszem be a házba, hogy megszabaduljak szöges cipőmtől, mert a leves már az asztalon vár.